Családi kör

Múlt vasárnap, mikor összepakoltam a kórházba indulós felszerelést, kis családom körbeült. (Ez nálunk nagyon ritka pillanat, tekintettel arra, hogy az én famíliám individuumok gyűjteménye...) Mindkét kamaszkám ijedten nézett rám: láttam, hogy most valami olyan dolog történik a kis életükben, amihez nincsenek hozzászokva. Nem tudták kezelni a helyzetet: még a gondolatát sem annak, hogy esetleg valami bajom lehet. András fiam meg is mondta: nem lehet semmi baj velem, mert neki ez... ez az egész... sok lenne.
A kórházi tartózkodásom első napján lekevert egy nyaklevest az egyik osztálytársának. Másnap szemtelenkedett a tanárokkal. Harmadnap majdnem elütötte egy autó. A negyedik napon beteget jelentett.
Arra jöttem rá, hogy az én fiam teljesen kész van idegileg...
Egyik nap be kellett jönnie hozzám, és kiváltani a receptet, amit a kórházban kaptam. Az első patikában nem volt belőle, a másodikban a receptet kellett kitöltenie (néhány adat hiányzott róla), és a végére teljesen kiborult. Ennyitől.
...
Mondjuk, ő legalább megpróbált segíteni erejéhez képest. Ez más, felnőtt emerektől, ugyebár, nem volt elvárható...
...
Soha többet, ebben az életben többet, nem fogok olyan emberrel párkapcsolatot még csak megpróbálni sem, aki EQ-ban gyenge. Az IQ messze nem elég. ..nem minden, hogy tudjuk, miért nem löttyen ki a Földről a tengerek vize a Hold tömegvonzásának hatására. Sőt. A mindennapi életben talán fontosabb, hogy belássuk, hogy a társunknak mik a testi-lelki szükségletei, és megpróbáljunk neki ezekben támogatást nyújtani.
Már ha a társunk.
Ha meg nem - csak hagyjuk békén. Sokkal egyszerűbb, mindenkinek.
...
A családomnak nagy szüksége van rám, és  emiatt nagyon fontos lenne, hogy összeszedjem magam. Ezt én is tudom, érzem, hogy mennyi elvárás irányul felém... és, ha őszinte akarok lenni, mindezek az elvárások inkább zavarnak jelenlegi állapotomban, mintsem inspirálnának.
Ettől persze elégedetlen vagyok saját magammal.
És ettől minden kicsivel még roszabb lesz.