Elöljáróban, ezen a helyen is, szeretnék köszönetet mondani Szomszédasszonynak a múltkori arborétumi kirándulás és a mai remek este (meg a nyelvmegoldó muskotályos) miatt. Külön köszönet azért, mert olyan dolgokat is el tudtam mondani, amiket soha nem gondoltam volna, hogy valaha, embernek el tudok mondani... ez nagy dolog, valami olyasmi, ami nagyon jól jelzi azt a bizonyos, valós fejlődést... :D gratulálok, csak így tovább! Nagyon szurkolok Neked!!!
A mai történet a családi legendárium része, valami olyasmi, ami a ma este elmeséltek közül a legelmondhatóbb. (Ebből sejtésetek lehet arról, hogy a többi csak ennél meredekebb sztori. Ez... szinte lájtos, mint a kólaital.)
Úgy hat éve történhetett... Borzasztópusztán épp jólét volt és fellendülés. Hírből sem ismertük még a "válság" szót. Nemrég vásároltuk meg az abádszalóki telket, és nyár lévén, családilag nekiindultunk felderíteni a helyet.
Juci néném frissen és fiatalosan vágott neki az útnak (ilyenkor a Vectrát, lévén erősen lestrapált, parkolópályán hagytuk). Két zsengébb szülöttem vidáman vágott neki az útnak. Ugyanez nem volt elmondható Zsoltiról, aki akkoriban már betöltötte a 16. esztendejét, és kezdett teljesen paranormálisan viselkedni.
...
Tudnotok kell, hogy a mai napig egy olyan szobában alszom, ahol az ablakpárkányra és az ajtó mellé fekete, lángcsóvaszerű ábrák vannak festve. A múltkorokban itt járt a lányom egyik barátja, és közölte, hogy ezek a fekete mágia rontás ellen védő jelképei. ...Zsolti fiam festette őket. Az ő szobája volt... egy történelem előtti korban, egy másik galaxisban...
...
Tehát 16 éves korára vad, kezelhetetlen, kíméletlenül jó fejű és teljesen öntörvényű lázadó lett belőle. Félve osontam be a szobájába az étellel, és csak a legfuvolázóbb hangomon beszéltem vele... általában.
Néha azonban - pont a sok ki nem mondott gondolattól - nálam is elszakadt a cérna.
Ha azt mondom, hogy a szobájában életre keltek olyankor a tárgyak, nem járok messze az igazságtól...
...
Tehát Zsolti utálta a napos és vidám helyeket, és mi bekényszerítettük őt ebbe a családi kirándulásba (is). Szegény.
Nyakig feketében ült a 40 fokban az autóban, és később a tóparton is... ám a kettő között történt valami.
...
Út közben kissé megfeletkeztünk a negatív erőtérről, melyet maga körül gerjesztett, zenét hallgattunk, beszélgettünk, a "kicsik" (így hívta Banduckát és Mankát) enni, inni kértek... telt az idő és mi közeledtünk célunkhoz.
...
Abádszalók előtt van (volt?) egy meglehetősen rossz állapotban lévő útszakasz. Igazi Alföld az a környék: amerre a szem ellát, legfeljebb egy-egy fasor szakítja meg a pusztaság végtelenül magányos látványát. A ritkán járt úton gyakran láthatók érdekes, ritka madarak, néha őzek is, a gabonatáblák messze ringó sárgáját csak a pipacsok pirossága színesíti... az egész hangulata hasonlatos a versbéli "ég a napmelegtől a kopár szik sarja..." állapothoz.
Erre felé jártunk, mikor Zsolti fiam egyszer csak megszólalt az órák óta tartó hallgatás után, mély, rekedtes hangon, mint aki álomból ébred:
- Arra ott... abban az irányban... 16 kilométerre... van egy ház. Annál a háznál szoktak éjjelente harcolni a vámpírok és a prérifarkasok.
No, ettől a mondattól egyből sápadtabb lett a fényes búzamező, és a pipacsok is fakóbbnak látszottak.
A "kicsik" riadtan hallgattak el, és még nekem is kellett kis idő, míg összeszedtem magam annyira, hogy azt mondhassam:
- Ugyan már, fiam!
Aztán persze egészen Abádszalókig magyaráztam, hogy álmodott... de volt abban az egy mondatban valami... valami zsigerig nyugtalanító. Emiatt aztán nem is csengett hitelesen a magyarázkodás... még saját magam előtt sem.
...
Megérkezésünk után letáboroztunk a telken, aztán jött a szokásos nyári program: strand, lángos, fagyi... Zsolti nem jött velünk, törökülésben kiült a sátor elé, a tűző napra a fekete gúnyájában, meditálni. Rossz volt nézni (ezt a szokását végig megtartotta, amíg velünk élt).
Estére felmentünk hozzá, mérgesek voltunk, hogy miért csinálja, hogy étlen-szomjan itt ül egész nap... válasz erre sem volt, így hát vacsora után lefeküdtünk. Felnőttek, gyerekek külön sátorban.
...
Reggel megkérdeztünk mindenkit, hogy aludt. A "kicsik" válasza az volt, hogy jól. Zsolti pedig közölte, hogy ő nem aludt.
- Hát mit csináltál?
- Elmentem megnézni a házat, amiről tegnap beszéltem.
- És? Volt harc?
- Nem. Jött ugyan néhány vámpír, de mi is többen voltunk. Egy ideig köröztek, aztán elmentek.
- Álmodtad, fiam...
...
Lent a strandon egész nap ez volt a téma. Tényleg van-e ház, tényleg ott járt-e az éjjel... Zsolti reggel nem látszott fáradtnak.
...
Már alkonyodott, mikorra a kíváncsiság legyőzte a pánikot és a lustaságot. Felkerekedtünk, felmentünk Zsoltiért (aki egész nap, étlen-szomjan képes volt a sátor előtt ülni a tűző napon lótuszülésben... ezt a szomszédok is tanúsították...), és nekiindultunk Juci nénémmel élete egyik legfurcsább kirándulására.
...
Zsolti navigált... és pontosan 16 kilométer után a jelzett irányban, a búzatáblák kellős közepén, megláttunk egy romos bekötő utat. Az út mintegy 50 méter hosszú lehetett... és a végén állt egy romos, régi parasztház. Amolyan csűrféle.
...
Alkonyodott. A bekötőutat szegélyező fák törzseinek sötétsége hirtelen éles kontrasztot vetett a lenyugvó nap által bearanyozott búzatáblák sárgájával, s ha ez még nem lett volna elegendő, a fák koronájában nagy testű gázlómadarak pihentek, melyek érkezésünkre hangos méltatlankodással suhantak arrébb.
...
Félelmetesen fenséges látvány volt a hely a maga néma és vádló lepusztultságában.
Egy pár percig szólni sem tudtunk.
...
Nagy Fal azonban elhatározta, hogy a végére jár a dolognak.
...
- No, akkor nézzük meg beljebb is!
András fiam azonban, akit a látvány és a suhogó madárszárnyak már eddig is teljesen kikészítettek, földbe gyökerezett lábbal állt, és ordítani kezdett:
- Nem! Nem megyek!!!! Neeeeem!!!!
...
Az apja begorombult és felkapta.
Mi, többiek utánuk.
...
A ház előtt láttunk egy ledőlt villanyoszlopot. Az oszlopon egy trafót - nyilván nem volt benne áram, a vezetékek leszakadva lógtak - meglehetősen balsejtelmű látvány volt a romos, gaz felverte udvaron, a málló vakolatú ház előtt.
A bejárat a ház oldalán volt: a lakat leverve róla, az alacsony ajtó könnyen nyitható volt. Csak egészen apró ablakszemek voltak a ház két hosszanti oldalán - épp, csak annyi világosságot engedtek be, hogy még láthatóak legyenek a tárgyak a házban.
Nagy, döngölt padlós helyiségbe érkeztünk. Kongott az ürességtől, és szomorkás, de békés légkört árasztott. Semmiképp sem volt annyira negatív, mint kint, az udvaron.
- Na látod, fiam! Nincs itt semmi!
Zsolti lesújtóan nézett. Nem méltatott válaszra.
...
A villanyoszlop mellett elhaladva azért megint volt valami rossz érzésem... de Banducka megkönnyebbülésére már kifelé haladtunk.
Kint a "műút" mellett, az autónál, egy pillanatra megálltunk és visszanéztünk.
Ekkor állt meg a mikrobusz mellettünk.
A benne ülők hazafelé tartottak a földekről, és a vezető rendkívül készségesen érdeklődött, hogy mit szeretnénk ott.
Rövidesen kiderült, hogy az ingatlan az ő tulajdona, valaha magtár volt, de már nem használják.
Elmondtam, hogy erre jártunk, feltűnt a romos ház és elhatároztuk, hogy megnézzük. (Azt mégsem mondhattam, hogy vérfarkasjelölt fiam messziről kiszagolta.)
- Történt itt egy szerencsétlen eset... azóta nem járunk errefelé. Egy helybéli cigány felmászott a villanyoszlopra, el akarta lopni a trafót, vagy a vezetékeket... de megsütötte az áram.
...
Az autóba nagyon ambivalens érzésekkel ültünk be. Éreztem Zsolti fiam ki nem mondott diadalát (Ugye megmondtam! Nem akartatok hinni nekem, pedig itt van, tessék!), elméláztam a saját negatív érzéseimen, amiket a hely (főleg a kidőlt villanyoszlop) okozott, Bandika ordításán a "Nem! Nem megyek oda!!"- kiabáláson...
...
Aztán, mire mindezt végig gondoltam, előkerült valahonnan a bal agyféltekém. Elvigyorodtam, és valami hasonló hagyta el a számat:
- Azért kár ezért a festői kis házért. Ha lenne pénzem, megvenném, felújítanám. Csinálnék itt egy vendéglőt, az lenne a neve: "Fogadó a sült cigányhoz".
...
Akkor Zsolti fiamtól olyan nézést kaptam... ha azzal ölni lehetne, én már nem élnék.
...
Igaza volt.
...
De a fogadó a pusztában... nem is olyan rossz ötlet ;-)
(hallgass el, te bal...)
Ehhez a bejegyzéshez, bár nem indigó, de kéket hoztam... és narancssárgát. Emlékéül annak a napnak, családom kék és narancssárga tagjainak szeretettel, és emlékéül az embernek is..., akinek már semmi se fájhat. :(
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Látogatóm! Köszönöm, hogy elolvastad írásaimat. Véleményedet az olvasottakról köszönettel fogadom.