Éva néni

...egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány. Olyan sete-suta, kicsit magának való kislány volt, szeretett csendben szemlélődni, okos szemeivel mindent alaposan megfigyelt, a lepkék röptét, a felhők járását, a hangyaboly szorgos munkáját...
Sokszor unatkozott a nagy, virágszagú egyedüllétben, és unalmában - bizony - nagyon hamar megtanult olvasni, számolni.
Mire iskolába ment, a könyv jó barátja volt, üres perceinek kitöltője, bánatában vígasztalója, magányának felvidítója.
Az iskolában a többi gyerektől kicsit mindig visszahúzódott, nem, mintha nem lett volna barátságos, vagy ne kedvelte volna az osztálytársait, csak, mivel alaptermészete, hogy ne rontson ajtóstól a házba, inkább megvárta, hogy a többiek hogyan fordulnak felé, érdekli-e őket a személye, vagy a teljesítménye.
A tanító néni kedves, elegáns, határozott hölgy volt, aki haját szépséges kontyban viselte, mindig rendezett megjelenésével, határozott kedvességével a kislányt kicsit az édesanyjára emlékeztette.
Rögtön a kezdeteknél megkedvelte őt.
Az osztály a megismerkedés izgalmai után nekiállt a nagy feladat elvégzésének: mindenkinek meg kellett másznia az Olvasáshegyet.
Az Olvasáshegy filcből készült, és minden gyerek kapott egy-egy zászlócskát (talán gombostűre erősítve?), és valahányszor a gyerekek egy-egy betűvel közelebbi barátságba kerültek, egy kicsivel feljebb és feljebb araszolhattak az Olvasáshegyen.
A kislány zászlócskája sokáig egyedül lengedezett az Olvasáshegy tetején. Voltak néhányan, akik gyorsan utolérték, mert középről, vagy annál is feljebbről indultak - de az első időben, valahányszor a kislány az Olvasáshegyre nézett, mely az osztályban ki volt függesztve, büszkeség töltötte őt el.
Büszkeség, de ugyanakkor egyfajta kívülállás tudata is. Hiszen nemcsak ezen a téren lógott ki a sorból: egy fejjel magasabb volt a többieknél, és idősebbnek is látszott - ezt néha, főleg nagyobb korában, nehezen viselte.
Amikor eljött a farsang, mindenki lázasan készülődött. A kislány is. A farsangi bálon aztán megállította őt egy másik tanító néni, és azt mondta: most fel kell konferálnia a szereplőket, itt a szöveg, olvassa fel.
A kislány örömmel vállalkozott a feladatra, bár a tanító néni, mikor megtudta, hogy a kislány még csak elsős, egy pillanatra el akarta venni a szöveget. Nem sikerült :) és mikor próbaolvasást tartottak, belátta, hogy nem is kell.
Így lett elsős korában konferanszié a kislányból.
De nem minden feladattal sikerült ennyire könnyedén megbirkóznia. Tekintettel arra, hogy balogsuta, a kislánynak gondjai akadtak az írással. Sosem akartak azok a betűk elég szépre sikerülni, pedig nagyon sokat gyakorolták a tanító nénivel is, és otthon is.
Sokáig tartott, míg kitalálták, hogy az a baj, hogy a kezével eltakarja, amit ír, így nem látja a munkáját.
(...az írása azóta is ronda, de megtanulta azt az egyszerű trükköt, hogy 90 fokkal elfordítja a papírt. Gyakorlatilag fejjel lefelé ír, mint az arabok. De így legalább látja, hogy mit csinál.)
Egyszer, év vége felé, a tanító néni nyílt órát tartott. Eljöttek a szülők, mindenkinek az anyukája (akinek volt, az apukája is...) és csodálták csemetéiket, hogy mennyit okosodtak, ügyesedtek.
Volt mire büszkének lenniük: addigra az Olvasáshegy tetején alig fértek el a kis zászlócskák, a számtan és az írás sem okozott már senkinek komoly gondokat...
A tanító néni kérdéseire a gyerekek kezei csapatostól emelkedtek a magasba: mindenki be akarta bizonyítani a szüleinek, hogy ő mennyire okos, ügyes, szorgalmas...
Egyszer, egy kérdésre a tanító néni a kislányt hívta fel felelni.
A kislány - mint általában mindig - illedelmesen felállt, elmondta a választ, majd állva maradt.
Megszokta, hogy az órákon a tanító néni mindig megköszöni a szép feleletet, és engedélyt ad arra, hogy újra helyet foglaljon. "Köszönöm, leülhetsz" - ez volt a varázsszó.
A varázsszó azonban ez alkalommal elmaradt - talán a tanító néni is picit jobban izgult, mint mikor maguk voltak a gyerekekkel, és a kislány türelmesen várt.
"Biztosan akar majd még valamit kérdezni tőlem a tanító néni" - gondolta.
Közben a tanító néni már a többi gyereket kérdezgette, akik felpattantak, elmondták a feleletet, majd visszaültek.
Végül a tanító néni csak észrevette a kislányt, és elhangzott a felszabadító mondat:
"Köszönöm, leülhetsz!"
A kislány teljesen nyugodtan ült le, nem is érezte, hogy itt bármi furcsaság történt volna - a tanító néni elfeledkezett róla, előfordul ebben a nagy izgalomban, de észre vette, és így minden a helyére került, nincs itt semmi csodálkozni való.
...
...otthon, mikor a kislány megkérdezte az anyukáját, hogy hogyan tetszett neki a szereplése a bemutató órán, az anyukája annyit mondott:
"Igen, nagyon okosan és jól feleltél. De mikor nem ültél le... az olyan kellemetlen volt. Szégyelltem magam egy kicsit."
...
Ha nincs ez a pár mondat, a kislány már biztosan régen elfelejtette volna a történteket. De így sikerült egy életre megjegyeznie. Ő egyáltalán nem érezte cikinek azt, hogy szabályszerűen viselkedett... bár ezt sokáig nem tudta így megfogalmazni még saját magának sem. Talán évek is kellettek hozzá, mire rájött, hogy miért is akadt fenn ennyire ezen a mondaton.
...
A mai napig is elvárja a munkatársaitól, és főnökeitől, hogy ha mással nem, legalább egy-két jó szóval méltányolják az ő igyekezetét. (Lehet, hogy túlságosan önérzetes?)
...
Ha pedig a tanító néni jut az eszébe, mindig eszébe jut az Olvasáshegy... és megtelik a szíve szeretettel.