Majd akkor szóljanak, ha meghalt valaki (Vérszívóim 2.rész)

Pár nappal később újabb bírósági irat érkezett, ezúttal a másik vérszívómtól. Legkedvesebb ellenségem ez úton jelentette be tulajdoni igényét több vagyontárgyamra (ez nem rázott meg különösebben, mivel lehetőségét már korábban meglengette - próbálkozni amúgy is lehet...), majd tanúbizonyítási indítványokat tett.
Még ez sem lenne különösebben érdekes, a felsorolt Buda környéki és dél-pesti alkeszek nagy valószínűséggel sokat fognak javítani az image-omon a Bíróság előtt, (még ha megidézésükkel nem is ez volt a szándék). Ám felmerült a listában egy név.
Ettől a névtől transzba estem. Úgy 24 órába tellett, mire kicsit helyrejöttem lelkileg.
Előjött belőlem mindaz a szenny és mocsok, amit az együttélésünk első éveiben kellett elszenvednem.
Felrémlett bennem a családi ház, melyet kérésem ellenére eladott. A lambériás, gyönyörű szép terasz, a képpel a hátsó falon és a törhetetlen üvegajtóval, amelyről lepattant a fém húsvágó bárd. Nagy Falnak szerencséje volt. ...el tudott ugrani....
...Eszembe jutott a zöld pulóverem (azt vettem fel mindig bulizáshoz). A krókuszok, amiket sírva dugdostam a ház melletti kertecskébe, mert tudtam, hogy nem nekem fognak nyílni.
A szaletli. Az élére nyírt fű. Az ágyások a kerítés mellett. Katonás rendben.
Mindenünk megvolt. És nem volt képes dolgozni, hogy kenyerünk is legyen. Semmi másra nem lett volna gondunk, nem úgy, mint más fiatal párnak. (Mi kimondottan jómódúaknak számítottunk akkoriban. Mindketten. Hála a szüleinknek.)
És büdös volt neki a munka. 
Büdös.
"Én többet soha nem akarok dolgozni" - mondta ezt 25 évesen a kisgyerekes apucika.
...A táska pénz, amit átvitt egy embernek, aki ezt a vezetéknevet viseli, és kérésem ellenére még csak átvételi elismervényt sem íratott alá vele.
A kisfiam vagyona sétált ki akkor abban a táskában a kapun. Örökre.
"Máskor mindig, mindenhová el tudtál velem jönni, akkor miért nem jöttél és írattad alá az átvételi elismervényt?"
A két fiam - egyik kicsi, másik pici - éppen fürdéshez készülődött. És nekem semmi kedvem nem volt azzal az emberrel tölteni az estémet. Pláne, hogy a kicsiket otthon hagyjam, ébren.
És különben sem gondoltam, hogy ennyire hülye. Hiszen a saját pénzéről volt szó.
De az.
Mindenki mondta, hogy ha már így, mindenáron el akarja adni a házát, akkor vegyen csak egy teherautót, vegye meg a zöld Kamazt, tegye le a hivatásos jogosítványt, üljön rá, és majd akkor bővítse a vállalkozást, ha szerzett egy kis rutint, meg némi tőkét.
Én még azt is kértem, hogy vegyünk egy lakótelepi lakást legalább, és csak a maradékból vállalkozzon. Hogy legyen fedél a fejünk fölött.
De ő nem.
Másra sem volt képes, csak játszani az agyát a haverok előtt.
Akkor láttam először, hogy rosszabb, mint egy cigány vajda.
Mert egy cigány vajda legalább hazafelé lapátol. Egyik palotát a másik után építi. Nem eladja és eltapsolja azt az egyet is, ami van.
A három teherautóból az egyik igazi szar volt. Tönkre is ment rövid idő alatt. Pláne, hogy nem is gondozta.
A másik kettővel lehetett volna dolgozni, de nem maradt forgótőkéje, és a tél is hosszú volt (az holtszezon az építkezéseken). A még megmaradt kicsi pénz inkább a kocsmában csúszott le neki és "sofőrjeinek" a torkán (fizette őket azért, hogy igyanak vele. Ez munkaköri kötelességük volt. Sőt, jószerivel csak ez.)
Az autókat nem íratta át időben, és közben behozták a sárga rendszámhoz kapcsolódó kauciót, ami nem csekély összeg volt.
Hát azt már nem tudta előteremteni.
Akkor jött a díjnyertes ötlet (gyanítom, hogy az az ember találta ki - de még az is lehet, hogy Nagy Fal, amilyen sötét), hogy akkor, hiába van aláírt adásvételi szerződés, írjanak kölcsönszerződést is. Így annak az embernek az autóit sárga rendszámostól bérli. Mindezt a táskás séta után hónapokkal.
(Mert úgy megbízom benne, mintha az apám lenne...)
Ez így még ment egy ideig, de a mozgástér nagyon szűk volt: annak az embernek a megbízásából, annak az embernek az eszközeivel folyt a munka. Nem volt már kérdés, hogy ki a főnök. ...annyit fizetett, amennyit gondolt. A vállalkozásból kivett összeg a megélhetésünket és a kocsma partykat fedezte. ÁM!
Abból a pénzből kellett volna megoldani a gépjárműveink szerelgetését is, és ez nem volt olcsó játék. (Ne vedd meg. Az egy szar. ...az is. Ne vedd meg a sárgát se. Az is rozoga. ...Csak a zöldet. A zöldet... És ülj rá... - hiába volt minden jó tanács, Nagy Fal, ha pénzt érez a zsebében, szabályosan meghülyül. Ez azóta sincs másként. ...még jó, hogy a Természet Rendje bölcs: az ilyen embertől menekül a pénz. És jól teszi.)
Az az ember már akkor berágott (jogosan) mikor az első autó lerohadt, mert még azt is meg lehetett volna bütykölni, ha... nem Nagy Fal a gazdája.
Amikor a sárga csodával is gondok lettek, eljött a Nagy Balhé ideje. Nagy Fal kevesellte az alvállalkozói díjat, az az ember pedig követelte a járműve (!) javítását.
Innentől jöttek a kerületi rendőrségi krónikában szereplő jelenetek: lakásfeltörés, teherautó "lopás", életveszélyes fenyegetés... beleillett az egész valami elfuserált külvárosi akciófilmbe.
- Nem hallotta, biztos úr, mit mondott? Megöli a gyerekünket! Két éves a kisfiunk!
- Majd akkor szóljanak, ha meghalt valaki.
...
Ezen az estén, a harmadikemeletnyolcban, miután tudomásul vettem, hogy egy töketlen alak a párom, aki legfeljebb csak fölöttem tud zsarnokoskodni, úgy döntöttem, hogy nem teszem kockára a családom testi épségét ebben az idióta elszámolási vitában.
(Bandika gyönyörű kisfiú volt. Kuszubaba. Szőke haj, hatalmas barna szemek. Hozzá ne érjen senki. Még gondolatával se illesse. Főleg ne az apja hülyesége miatt. Nem ér annyit ez az egész.)
Hosszú évek teltek el azóta, és én helyt álltam. Ó, sokszor, sokszor, az apjuk helyett is. Úgy is mondhatnám: apjuk helyett anyjuk voltam.
De azt a vezetéknevet előttem nem volt ajánlatos kimondani.
Nagy Fal időnként elment nosztalgiázni ifjúsága színterére, és volt idő, mikor azzal jött haza, hogy találkozott e néven az ifjabbikkal, és ő nem haragszik rá, az nem tehet az apja viselt dolgairól. Iszogattak együtt...
Akkor úgy néztem Nagy Falra, hogy hosszabb időre elment a kedve a haverkodástól azokkal az emberekkel.
...
De úgy látszik, irántam érzett eszetlen gyűlöletében nem érzi, hol a határ.