Rozsdás szög

Megvizsgáltam a motivációimat, a kapcsolódó érzéseimet és gondolataimat.
Nincs bennem birtoklási vágy, nem érzem, hogy esztelen ragaszkodásból lenne, hogy nem akarom elengedni a lányomat erre az értelmetlen kalandtúrára.
Már tudomásul vettem régen, hogy nem kötődik hozzám valami szorosan. Hogy elhiszi mindazt a mesét, ami az én negatív szerepemről szól.
Eleinte fájt, de az utóbbi időben már képes voltam nem törődni a dologgal.
És még így is hasznos volt a jelenlétem: sikerült elérni, hogy ne váltson iskolát hetedikben, mert nem lett volna hasznára, és az ágytáltornaképzőről is le tudtam beszélni, hiszen ha valami, akkor az aztán biztos, hogy nem neki való. (Ez utóbbi számomra is meglepő volt. Bár lehet, hogy ebben nem csak az én hatásom érvényesült. Nem tudom.)

Tehát nem gondolom, hogy túlságosan, egészségtelen módon ragaszkodnék a lányomhoz. Különösen azóta nem, amióta a bíróság előtt ez a tény is negatív színezetet kapott, mint annyi minden más, amit Nagy Fal a hazugságaival elferdített.

...még az sem érdekel, hogy egy olyan ember akarja elvinni messze földre, aki két mondatában hármat hazudik, mert alapvetően mégiscsak az apja, és ki mást etessen a rossz dumájával, ha nem a pici lányát. Ám legyen. Ez már nekem édes mindegy. Azt amúgy sem feltételezem róla, hogy szándékosan akarna rosszat a gyereknek, de azt igen, hogy primitív, lusta, meggondolatlan és könnyelmű, amely tulajdonságok itthon is hordoznak magukban kockázatokat, nemhogy külföldön.

Sokkal inkább a puszta féltés az, ami a döntésem mozgatórugója.
Hogy lehet úgy nekivágni gyerekestől a vakvilágnak, hogy azt se tudják, hol fogják álomra hajtani a fejüket? Miből élnek?

...könnyű mondani, hogy nem az én dolgom, de ez sajnos nem igaz. Ennek a gyereknek is én vagyok az anyja. Az én hasamat metélték apróra, hogy megszülessen. Én jártam a négy hónapos gyerek mellől Nyáregyházáról a Szabadság-hegyre dolgozni napi 10 órában, munkaközi szünetekben a wc-ben állva fejve a mellemet, hogy másnap az a lusta here apja legalább egy kis anyatejet adjon neki.
Én voltam, aki az óvodai farsangra krepp papírból hercegnő jelmezt készített neki, ezüst csillagokkal, ahogy nekem is készített annak idején az anyukám.
Én voltam, aki tanította a helyes kiejtésre - mit gyakoroltuk az s, sz, z, r betűket!
Mennyit játszottunk: szóláncoztunk, számoltunk, versikéztünk. Tanultunk.
Ha beteg volt, ápoltam. Rohantam vele a Svábhegyre a tüdőszanatóriumba, ha fulladt. Puffogtattunk Salbutamollal. Az inhalátort még most is őrzöm...
...és most ki akarja tenni őt az apja a teljes létbizonytalanságnak.
Ha egy normális, felelős szülő lenne (ami sose volt), akkor előre menne, megteremtené az egzisztencia alapjait, (lakás, munka), gondoskodna a gyerek itthoni és kinti iskoláztatásáról, ...és utána egy hang nélkül elengedném. Hiszen nem akarok rosszat neki, és legalább megtanulhatna angolul.
De így nem. A semmire, a bizonytalanra nem írhatom alá az útlevélkérelmet. Sajnálom. Nem lenne többet tiszta a lelkiismeretem, és innen tudom, hogy jó úton járok.
Ki-ki azt gondol, és mond, amit akar.

...megfigyeltem, hogy két tábor van: az egyik úgy gondolkodik, hogy "engedd csak ki nyugodtan, ha bármi baj van legfeljebb hazajön. Amúgy se téged választott. Meg különben is, te leszel a rossz, ha nem engeded."
A másik tábor (és én is ehhez tartozom), nem gondolja, hogy ne lenne különbség Szeged és Anglia között, hogy felnőtt lenne egy 14 éves gyerek, hogy nyelvtudás nélkül képes lenne segítséget kérni, ha bajban van, és hogy az érdekeit szolgálná mindazoknak a megpróbáltatásoknak az átélése, amik a teljes környezetváltozással, és a bizonytalan kinti lehetőségekkel együtt járnak, a veszélybe kerülő érettségiről nem is beszélve.

Igen, fenntartom azt a véleményemet, hogy akiknek a sors megadta, hogy alapvetően nagyobb biztonságtudattal élhetnek (és ez nem két hónap, hanem hosszú idő megfelelő egzisztenciájának függvényében alakul ki - vagy nem - egy emberben), azok kevesebb rizikót látnak ebben az egészben.
Én örülök neki, hogy léteznek ilyen emberek is, legalább van, aki színesebb szemüvegen át nézi a világot.

Alapvetően én nem tartozom ezek közé. Sosem tartoztam. Nem csupán azért, mert ebben a szomorú életben még nem ültem repülőn (bár irtó jómódú vagyok, hiszen rengeteg szájat jól tudtam lakatni, mikor kellett, és rengeteg hitelt ki kell tudnom nyögni, mert most ez kell, - irigykedjetek, már hét számjegyű, amit az idén kigazdálkodtam. ...hát jó lenne ha itt lenne az a pénz, de nincs. Sőt. Sose volt. Belement a 14 és fél millióba, amibe a három gyerek nevelése á havi 25 ezer/gyerek került. ...tudom, minek szültem őket? ...hogy legyen aki a leendő nyugdíjatokat majd kitermeli...), mégis, sose tellett rá. És nem szeretném ezt a közlekedési eszközt elsőre azért kipróbálni, hogy egy idegen országban bolyongjak az elveszett gyerekemet kutatva, olyan népek között, akikkel nem tudok szót érteni. Sőt, azt sem szeretném, ha a lányomat valami londoni padon csicsikálás közben szednék össze a yardok. (És az még a jobbik forgatókönyv, ha ők.)
Nevezzetek maradinak. Nem érdekel.

Hogy utálkozni fog és tüzet fúj? Ám tegye.
Már csak a matematikát segítségül hívva is. (Avagy lássuk a lehetséges kimeneteleket, némi kombinatorika alapszinten. Reálfejeknek különösen figyelmébe ajánlva.)

Mert tételezzük fel, hogy 50% esélye van annak, hogy sikerül ez a nagy akció, és 50%, ha nem.
Ha tehát én hozzájárulok, és sikerül a világgá menés, minden szép és jó lesz, akkor anyuci igazi lightos világpógár, laza, mint a rigalánc és de tutti kis angolgagyarászó távlánya van. Hurrá. Teljes happy. Még eltartani sem kell a jányt, a hitelezők rovására. Sőt, a szerda esti programok sem kerülnek veszélybe.

Ám, ha nem sikerül, akkor anyuci pár hónap múlva viszontlát egy összetört kiscsajt, aki továbbra se fog hozzá fordulni segítségért, sőt, a lelke mélyén tán még neheztelni is fog azért, hogy az anyja hogyan engedhette, hogy ez a tortúra mind megtörténjen vele (és igaza lenne). Aztán lehetne gyógyítgatni az esetleg gyógyíthatatlan további sebeket. (Kösz szépen. Ez nem is olyan jó. ...És ennek is legalább 25%  az esélye.)


Na de lássuk a másik esetet.
Ha nem járulok hozzá, és itthon kell maradnia, még az is előfordulhat, hogy képességei dacára sikerül Apucinak Anglia meghódítása. Az itthon maradás miatt persze eleinte duzzogni fog a nagyságos kisasszony. Előbb-utóbb jó eséllyel kénytelen beletörődni. (Szeretni meg engem már régen nem kell. Ami nem megy, azt ne erőltessük.) Ha pedig  már tényleg tartósnak ígérkezik az angol gazdasági csoda, még mindig felülhet a repülőre. Tudni fogja, hová megy, hol alszik, miből eszik, hogyan fogja teljesíteni a tankötelezettséget, stb. Nem fogom megakadályozni benne, ha ezek az alapok rendben lesznek. De addig? Kötelességem.

...Ha pedig nem járulok hozzá, és nem is sikerül, akkor elmondhatom, hogy megkíméltem a gyerekemet attól, hogy még összetörtebb legyen, mint amilyen most. Hogy még nyolc albérletet kipróbáljon, mikor itt van a kis szobája. Hogy egyéb dolgokat ne is említsek, amik ezalatt még megeshetnek egy kamaszlánnyal.
...
Ennyit megér némi duzzogás. Legalábbis nekem, mert én az anyja vagyok.
...
Én komolyan, csak azt nem értem, hogy ezt az egyszerű képletet hogy lehet másféleképpen értelmezni. ...főleg Neked. Tőled ennél többet vártam volna. Igen. Már csak a matematika miatt is. Ha már a szívedben nem érzed.
...
Igen, egy 14 éves gyerek az még gyerek. Akkor is, ha nagy a szája néha, és látszik rajta a nevelés teljes hiánya. Mint gyereknek, joga van arra, hogy biztonságban élhessen. Mindig. Még akkor is, ha ez esetleg kényelmetlen. Akkor is, ha fel sem fogja, hogy az ő érdekében történik, ami történik. Akkor is, ha ellenséges lesz emiatt egy ideig. 
Te se tartanád felnőttnek ennyi idősen az unokáidat csak azért, mert szemtelenek néha (akkor már most is annak lehetne néha őket nézni, ugye?).
...
Tudod, mi volt számomra ez a megnyilvánulásod?
 ...Egy újabb kalapácsütés.




Presser Gábor: Rozsdás szög