Gardróbgondolatok

Alapvetően nem szeretek használt ruhákat elfogadni. Így, mikor a szatyor, benne a kosztümmel, megérkezett, be kell vallanom, hogy kis ellenérzéssel vettem át. De nem akartam megsérteni a kolléganőmet, ha már volt olyan aranyos, és gondolt rám, ezért szatyrostól kivonultam a mosdóba, próbálni.
Meg kell vallanom, leesett az állam. A kosztüm nemcsak nagyon szép, hanem gyakorlatilag új is volt. És még jól is állt. Azt hiszem, át kell gondolnom ellenérzéseimet a használt ruhákkal kapcsolatosan... (Köszönöm! Tényleg nagyon örülök neki!)
Külön meglepetés volt a mérete. Ugyanis 42-es. És jó rám.
Ez tulajdonképpen csak akkor tudatosult bennem, mikor levettem, és elpakolás közben megláttam a nyakába varrt cédulát.
A kezem egy pillanatra megállt a mozdulat közben. Megállt, mert szokatlan volt számomra ez a méret. 42.
Elméláztam, mi tagadás.
...volt idő, hogy a 48-as méret épp, hogy rám jött. Mégsem éreztem magam csúnyának, vagy visszataszítónak. Amolyan tekintetes asszony kinézetem volt, méltósággal és szolárium barnán hordtam a plusz 30 (!) kilómat.
Abban az időben a hajamat sem festettem, hagytam, hogy a Természet melírozza a maga kedve szerint.
A heti két szolárium-szauna-uszoda kezelés viszont fontos volt a jó közérzethez. (...fontos lenne az most is. Ha telne rá...)
Egy percig sem gondoltam magamról, hogy én ronda kövér vagyok. (Pedig az voltam, de nem zavart. Alapvetően elegánsan csináltam, azt hiszem.)
Most egy ideje furcsán érzem magam a gardróbszekrény előtt. Tele van olyan ruhákkal, amikbe kétszer beleférek. Ha fölveszem őket, lógnak rajtam, mint a rongy.
Ha őszinte akarok lenni, már nem is tetszenek, pedig annak idején csinosnak gondoltam őket. Ki érti ezt?
A mérleg mostanában 78 kilót mutat. És erőltetnem kell az evést, hogy ne menjen túl gyorsan lejjebb. A D kosaras melltartók, bánatomra, kezdenek nagyok lenni. (Mi az ördögöt kezdek én 38 darab, alig használt, márkás D kosaras melltartóval? ...amúgy jó dolog a zacskós tej, de mi lesz, ha már csak a zacskó marad meg belőle?...)
Az én drágám meg továbbra is cikiz, így dagi, meg úgy Ursula.
Na persze, tudom én, hogy minden viszonylagos. De én nem is akarok 60 kiló lenni. Se semmilyen 6-tal kezdődő szám.
Más sem hiányzik, minthogy mindenhol ráncosan lógjon rólam a bőr. Akkor inkább a puha zsírpárnák... Amúgy is: egy sovány már éhen hal, mire egy dagi legfeljebb lefogy. Legalábbis ezt mondják.
...
- Sokat fogyott, Gabika. Az ideg, tudja, az ideg. Nem irigylem magát, egyáltalán nem. ...és hogy látja, mikorra lesz egy kicsit jobb?
- Most 42 éves leszek. Talán úgy 45-46 éves koromra, ha nem jön közbe semmi.
- Úristen, maga addigra elfogy.
- Nem baj, legalább a gyerekeim hozzájutnak ahhoz, amit megmentek nekik. Rám másban egyébként már úgysincs szükség, befejeztem a feladatomat. Még ki kell fizetnem a számlákat, ennyi.
- Ne mondjon ilyet. Maga még fiatal.
(Mindenkinek ez a téveszméje velem kapcsolatban. Vicces.)
...
Na jó, még nincs vész. Még eléggé kerekded vagyok, legalábbis a fényképek szerint. Bár meggyőződésem, hogy engem nem szeret a fényképezőgép. A tükör sokkal karcsúbbnak mutat. Mindig. Nem tudom, miért van ez így...
...
Csak azt nem tudom, miből cserélem le a ruhatáramat. Pedig ez már nagyon szükségszerűnek látszik.

Susogós Mackók: A fogyás
(Nekem is megváltozott a testtudatom. Asszem.)