Hajnali fél 6-kor, mikor keltem, sápadt világosság derengett át az ablakon. Kinézve nem láttam el a szomszéd dombig. A cseresznyefák ág-karjai alig-alig derengtek át a ködön, mely valószínűtlen csipkefátyolként ült a völgyön.
A ház elé kilépve megcsapott az a csodálatos, oxigén dús, párás frissesség, melyet annyira szeretek. A természet halk neszeitől teljes csöndben mélyen belélegeztem ezt a csodát.
Itthon vagyok. Itthon, a világ végén.
Egy órával később, amikor Andrást kivittem a buszhoz, a köd már felszakadozóban volt. Itt-ott egy-egy kóbor napsugár csillant már. Az azúr égen szürkéskék és fehér felhőpamacsok vonultak. A János-hegy távoli sziluettje élesen rajzolódott a láthatárra, ismét szívembe lopva a végtelen tér és a szabadság annyira vágyott érzetét.
Hazafelé jövet újra csak úgy éreztem, hogy ennek a helynek köszönhetem minden életerőmet.
Furcsa paradoxonja az életemnek, hogy rajtam kívül tán senki nem érzi, hogy itt mennyire jó. (De. András azért tudja, erről beszélgettünk már többször. Csak ő fiatal, és az ő korában valóban nem ez az ideális életforma. ...de biztos vagyok benne, hogy emlékezni fog erre, ha itt lesz az ideje.)
Eltelt egy újabb óra. Most ömlik a fény, a növények levelein csillognak a harmatcseppek, a madarak dalolnak.
Csönd van. Gyógyító, méltóságos-magányos, gyönyörű csönd.
Érdekes, amikor így magam vagyok itthon, nem szédülök annyira. Mintha a látásom is tisztább lenne. (Tisztán látom azt a macskás vén öreglányt, aki Morgó szerint leszek néhány évtized múlva. - Igaza van. Az állatok jobbak, mint az emberek.)
Nincs bennem az a fusztráció, mint emberek között, bent a városban, a nyüzsiben.
Itt önmagam vagyok, önmagammal. A legjobb társaságban. Mi kellhet ennél több? Hiszen a gondjaimat más úgysem tudja helyettem megoldani. Az örömeimet pedig úgysem érthetik meg az emberek. Ez az én utam, csak én járhatom végig...
Bon Jovi: It's my life
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Látogatóm! Köszönöm, hogy elolvastad írásaimat. Véleményedet az olvasottakról köszönettel fogadom.