napok óta hanyagoltalak. Elsodortak az események...
Tehát ott tartottunk, hogy a lefolyórendszer végre megértette a krisztusi tanítást, mely szerint: Legyetek átmenők!... és én eldönthettem, hogy begubbadva sajnálom magam az elkövetkező napokban, vagy inkább megpróbálom magam kissé megerőszakolva csak azért is jól érezni (a lehetőségek határai között).
Azt hiszem, kellett hozzá az a kis sikerélmény, hogy legyen erőm nekivágni az utána következő napoknak.
Kezdődött tehát egy repülőtérre-rohanás-megpróbáltatással, kapkodva készült mindenki, alig fél órával az iskolából hazaesés után. A drága jóember, akit Nagy Fal küldött, grimaszokat vágott, mikor 3/4 5-kor közöltem vele, hogy "márpedig még kicsit várni kell". (Becsekkolni 19:30-ig lehetett). Ezzel végképp a szívembe lopta magát, s a helyzet csak tovább fokozódott, mikor végig, a repülőtérig, az ő lenyűgöző élettörténetével traktált minket. ...Banduci majd'elaludt, olyan fáradt volt, én hóttideg, Manka csendben meglapult a két fiú között... szerintem még Újtesó is unta, de Szakálla Volt Kender csak mondta, mondta a magáét, néha legszívesebben ráordítottam volna, hogy hagyja abba, de aztán belegondoltam az esetleges nem kívánatos következményekbe, a karamboltól Nagy Falig, és inkább megadóan bólogattam, magamban mormolva az imát (Ménemdugulszmárel ugyanmennyanyádba kussoljámábe nemtevagyittafőszereplő... meg ehhez hasonlóakat, jobb is, hogy senki nem hallotta őket...)
A reptérnél felajánlotta, hogy majd ő továbbszállít engem a céges vacsora színterére, és Banduci, aki szabadulni szeretett volna a szülői felügyelet alól, lelkesen helyeselt. De hiába: sarkamra álltam, nem lett tovább fuvarozás... Végül emberünk egy névjegykártya átadása közben, szolgálatainak felajánlásával, lelkes kézcsókkal búcsúzott, nekem pedig minden önuralmamra szükségem volt ahhoz, hogy elviseljem a szőrzet vándorlását a bőrömön. Rettenetes volt, esküszöm, pedig én általában bírom az embereket.
Vannak kivételek is, a jelek szerint.
Banduci még a reptéri aulában is nehezményezte, hogy miért mondtam le a fuvart, szinte könyörgően néztem rá: "-Kisfiam, nem akarhatsz anyádnak ilyen rosszat!..."
...végül csak elküldtek, mondván, hogy kezdődik a vacsi, ne ácsorogjak itt velük (Banduci stikában rá akart gyújtani - tudja, hogy tudom, hogy dohányzik, de előttem nem mer rágyújtani még mindig. Pontosan tudja, mi a véleményem a dologról...)
Mindenesetre sikerült őket lencsevégre kapnom, mielőtt elzavartak...
A reptérről a céges vacsi színhelyére 3 átszállással lehetett átjutni, közben hosszas várakozásokkal és cipekedéssel... de még az is sokkal, sokkal jobb volt, mint a Nagy Fal féle sofőrszolgálat.
A céges vacsora? Igazán kellemes volt. (Itt most gondban vagyok, bár több fényképet készítettem, de azt hiszem, jobb lesz csupán horizontálisan és vertikálisan érzékeltetni az eseményeket :-) )
...mindezek elteltével, rengeteg csomaggal és hullafáradtan, végül mégiscsak leszállt a repülőm Kispesten, a józan ész, logika, értelem és minden olyasmi parancsa ellenére, amely azt mondja, hogy néha magamra is gondoljak...
A londoni gép landolását már együtt figyeltük valami internetes program segítségével. Akkor tudtam meg, hogy már az indulásnál majd' egy órát késett.
Hogy aztán mi is történt? Már nem is tudom a pontos kronológiát. Azt tudom, hogy megjöttek az unokák, piacon is jártunk, kis fenyőt vettünk, utána nekiálltam az ipari méretű mézeskrémes készítésnek. Ehhez segéderőm is akadt, Buda fiú személyében, aki lelkesen nyújtotta a mézes lapokat...
Láthattok itt egy rakás fáradt-nyúzott, randakövér, kifestetlen Gabit is, úgy, ahogy a konyhából kiszabadult... hogy kiábránduljatok végre... :-)
(folyt.köv.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Látogatóm! Köszönöm, hogy elolvastad írásaimat. Véleményedet az olvasottakról köszönettel fogadom.