Reggel szeretett engem a tükör. Belenéztem, és egy csinos harmincas nő nézett vissza rám, a lehetőségekhez képest kisimult ábrázattal és a korábbi térbeli kiterjedéséhez képest karcsún (nem röhögni, ez így van. Amúgy is, minden viszonylagos..) Érdekes, hogy újabban képes ez a fej reggeltől estig tíz évet öregedni. Hogy is van ez? Nem tudhatom. A végén még Nempálnak lesz igaza, mikor az Ovestinnel riogatott :) Mindenesetre bókoltam magamnak egy verset (egész jó csaj vagyok még mindig, a lehetőségekhez képest, igazán semmi okom a panaszra...), majd, miután kellően körbesimogattam az egómat, elmentem a dógozóba.
Telt-múlt a nap, ahogy az lenni szokott, a maga monotóniájával. Délután fél ötkor a szokásos faxolgatásnál tartottam, a recepciós pultnál álldogálván, mikor nyílt a főnöki ajtó.
Vezérem legkedvesebb üzleti mosolyával, meleg kézszorítással köszönt el látogatójától, majd odavetette a titkárnőnek, hogy:
"Adj Tamásnak egy alkalmazotti adatlapot."
Titkárnőnk fürgén és a szükségesnél egy árnyalatnyival szívélyesebben intézkedett, el is távozott a nyomtató irányába a szükséges papírért.
Ekkor történt, hogy egy pillantással - a kíváncsiságnak engedve - mégiscsak felmértem a jelöltet.
Nem, mintha különösebben érdekelnének a jövő-menő bróker reménységek, hisz ez alatt a három, Gulágon töltött év alatt megtanultam, hogy az emberek itt annyit sem számítanak, mint mondjuk a ruhafogas, mert azt szigorúan leltárban kell tartani még tíz évvel a leíródása után is.
De az árnyalatnyi többlet-szívélyesség pont eléggé zavaró volt ahhoz, hogy megnézzem magamnak az illetőt.
Kár volt.
Kor-romombeli szépfiú nézett vissza rám érdeklődve, nyitottan és már-már lelkesen, abból a típusból, aki ha szembe jön velem az utcán, inkább átmegyek a túloldalra.
Abban a pillanatban éreztem, hogy részemről fal emelkedett közém és e közé a fickó közé, hogy nem óhajtok semmit tőle, sőt, még a kollegális jó viszony fenntartása is megerőltető lesz vele. Én nem nézek ki az ilyenből semmi jót.
Alapvetően előítéleteim vannak a korosztályomhoz tartozó krapekokkal szemben, ez meg még jóképű is. Biztos, hogy egy cégéres gazember. Kerülendő állatfajta.
Mindezekből a gondolatokból jelölt úr persze semmit nem vett észre, csak az első, tájékozódó pillantást. Valószínűleg nincs is a gyanakvó tekintetekhez hozzászokva, hiszen rendkívül megnyerő személyiség, ugyebár...
Ily módon jó eséllyel azt a téves következtetést sikerült levonnia, hogy célszerű lenne haverkodni, vagy mifene, mert tett vagy három lépést az irányomba.
Én azonban kitartóan néztem a faxgépet, nem véve tudomást a mozdulatsorról. Közben magam is csodálkoztam az elemi ellenszenven, ami elöntött.
Jelölt úr tanácstalanul megtorpant. Szerencsére addigra visszaérkezett a kolléganő, így megkapta a nyomtatványát, és távozott, legnagyobb megkönnyebbülésemre.
Titkárnőnk, növekvő pocija és családi állapota ellenére, nagy lelkesedéssel nézett utána, és elhaló hangon sóhajtotta:
- Ó, de jóképű pasi!...
- Az. - hagytam rá, nem túl lelkesen.
Látott rajtam valami furcsát, de nem tudván mire vélni, így folytatta, pocakját simogatva:
- Persze nekünk most nem számít. De hát esztétikai élmény a fiú. Én le sem vettem a szememet róla, legalább láttunk valami szépet.
- Én meg rá sem néztem - mondtam, az igazságnak majdnem megfelelően.
- De miért nem? (Már végképp nem értette a dolgot. Sőt. Én se. Hogy lehet valaki ellenszenves, aki szép?)
- Mert... a részéről éreztem valami nem kívánt közeledésfélét.
- De hát az miért baj? A kollégánk lesz. És helyes.
Erre már végképp nem tudtam volna ésszerű magyarázatot adni, inkább hallgattam, és saját megítélésem szerint is furcsán nézhettem. Nehezen tudtam volna szavakba önteni mindazt a - számomra is meglepő erejű - averziót, ami felszínre került az alatt a néhány pillanat alatt.
Mindenesetre az incidens után sokáig azon gondolkoztam, hogy tulajdonképpen miért is utálom én ennyire, még ismeretlenül is, a korosztályom férfi tagjait. Hiszen ez az ürge például semmit nem ártott nekem. Mégis, megint előjött belőlem a zombiveszély-érzés. Pedig nem is fénykép volt. Ez rosszabb... jár-kel.
Hát lehet, hogy ez az egész megérne egy pszichoanalízist.
(Nem. Nem érne meg... :D)
Skorpió - Furcsa emberek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Látogatóm! Köszönöm, hogy elolvastad írásaimat. Véleményedet az olvasottakról köszönettel fogadom.