A Feneketlen-tónál

Ígértem, hozom a tavaly őszi képeket. A hozzá kapcsolódó gondolatok kontrasztot alkotnak a képeken látható szépségekkel, de sajnos ez a magyar valóság... szeptemberben sem volt ez másként.

(Szeptemberi töprengés a férfiak esze járásáról, na meg a szép új világról, melyben élhetünk, és benne a helyemről, itt-ott tovább gondolva.)

Akkoriban volt, hogy nagy levelezésbe, illetve Skype-használatba bonyolódtam Mr. Svédországgal, aki számomra szokatlanul udvarias stílusban fogalmazott meg minden mondatot. Nekem ez a hangnem több volt, mint szokatlan, hiszen a Magyarországon élő férfiemberek udvarlási stílusához voltam szokva. Ezt mifelénk egy lány már óvodában megismeri: kezdődik a hajhúzogatással, iskolában köpőcsövezéssel, (elveszem a tízóraidat, ha nem adod, lesz kapsz...)
Folytatódik a "dolgozz csak te, minek fáradozzak én, az olyan unalmas" és a "nehogymá elmosogassak hát minek tartalak én téged" állapotokkal.

Ehhez képest Mr. Svédország maga volt az Illemtankönyv, A-tól Z-ig. Annyira tisztelettudó volt, hogy - hülye dolog - de attól jött rám a gyanakvás.
Mikor felajánlotta, hogy családostól költözzek ki hozzá, majd ő eltart minket két évig, menekülhetnékem támadt... túl nagynak éreztem a rizikót ebben az egészben...

Így aztán röviden, udvariasan, de annál határozottabban elutasítottam ezt a rendkívüli ajánlatot. Svédország? Ott hideg van, szép zöld rét, meg rénszarvasok... köszi, de sajnos nem mehetek...

Ezzel együtt, nem hagyott nyugodni az a más fajta stílus, hetekig foglalkoztatott a kérdés: a magyar pasik miért nem ilyenek?
Aztán - azt hiszem - rájöttem a titok nyitjára.

A krapekok egy jómódú országban egész egyszerűen megengedhetik maguknak, hogy lovagiasan bánjanak egy nővel.
Mivel biztosak saját magukban, tudják, hogy egy esetleges kapcsolat során biztosítani tudják mindazt, amire a társuknak normál feltételeket figyelembe véve szüksége lehet.

Bezzeg itt, Magyarországon! Nemhogy a társuk, de a saját megélhetésük gondját sem képesek megoldani... ettől aztán megkeserednek, gunyorosak, gyanakvóak lesznek.
Mint például Vaskakas, aki egyre azt hangoztatja, hogy ő nem fog senkit eltartani, és vigyázni kell, nehogy olyat találjon, aki a pénzére hajt.

Én ezt egy mondattal úgy tudtam lekezelni, hogy "árnyékra nem vetődünk". Vagyis, ha valaki el tud venni olyasmit is, ami nincs, annak minden elismerésem... :)
Már a gondolat is bizarr! ...de attól még létezik...

Mindez nem érdekelt volna különösebben, de aznap, mikor a társkereső oldal naplójába feltett egy eszmefuttatást, melynek az volt a lényege, hogy én a Te hatalmas összegű nyugdíjadra pályázok, betelt a mérték. Különös tekintettel Mr. Svédország előző esti ajánlatára...

Mászkáltam a Feneketlen-tó körül, fényképezgettem, és fortyogott bennem a méreg, hogy még az az ember is ilyeneket gondol rólam, akinek már kissé illene ismernie engem és dolgaimat... úgy, mint barát... hogy ezt kell kapnom magyar férfiaktól, akik közül néhány, mint tudjuk, elég sokba van már nekem... (lásd a kolléganőm megjegyzését a chippendale-fiúkról, akiket NEM fogadtam fel...)

Az, hogy az oldalon azóta is úgy kezeltek engem, mint aki anyagi okokból van Melletted, hidegen hagy. (Nem oda valók vagyunk már...) Mint például Ellennóra múltkori észrevételei az állítólagos egymilliódról (szerintem Te is örültél volna, ha van ellopható egymilliód... hagyjuk... viccosztály...) Végül is, ki-ki a saját szellemi-lelki színvonala alapján ítéli meg a látott-olvasott dolgokat. Ezek a megnyilvánulások mindig a megnyilvánulót minősítik.Mindenesetre Ellennóra eltűnt egymilliójáról eszembe jutott az együtt látott film, és, mivel pont akkor került rá a vasorrú bába a lapát végére, zokogtam egy verset, azután feltettem a filmet a naplóba... kinek, mi jut az eszébe az egymillióról...

"Nem láttátok az egymillió fontos bankjegyemet?

- elvitte a szél... -

Az egymillió fontos bankjegy (The Million Pound Note) 1953"

Az a szomorú tanulság vonható le mindezekből a megnyilvánulásokból, hogy itt, Magyarországon az emberek viselkedése kezd a paranoid skizofrénia felé hajlani, és borzasztó tudni, hogy mindez alapvetően a létbiztonság teljes hiányára vezethető vissza... Esélytelen itt bármiféle emberi élet elkezdése, vagy újra kezdése. Még, ha néha akad is egy-egy valódi érzelemszikra, gyorsan elpusztítják a mindennapos gondok... sok, sok társkereső járt már így.

...én nem akarok. Edzett vagyok már, hidd el... 

Az első két év, mikor magamra maradtam a problémákkal, megtanított arra, hogy hogyan őrizzem meg a nyugalmamat a teljes káoszban. Lehet, hogy volt némi igazsága barátosnémnak, mikor úgy jellemezte a viselkedésemet, hogy:

"A nihil is a harmónia egy formája"

- de még mindig sokkal jobb, mint a diliház. Ez utóbbi lett volna ugyanis az alternatíva... és sikerült elkerülni. És ehhez tudom, hogy szükség volt a "nihil" stádiumára is...

Mostanában, ha az anyagi helyzetemre gondolok, inkább az alábbiak jutnak az eszembe:

Adj Uram erőt, hogy amit nem tudok megváltoztatni, azzal együtt tudjak élni! Adj Uram bátorságot,hogy amit meg tudok változtatni, azt megtegyem! Adj Uram bölcsességet, hogy meg tudjam különböztetni egyiket a másiktól!

Ehhez tegyük hozzá, hogy én még mindig jobb helyzetben vagyok, mint a magyar átlag. Minden nyomorgás ellenére. EZ az igazán félelmetes.

...Nem csodálkozom, hogy a középiskolások több, mint egyharmada érettségi után el akarja hagyni az országot.

Ha most állnék érettségi előtt, én se maradnék.

Pedig, mint ez a néhány kép is mutatja, szép ez a város. Szép ez az ország. Nagy kár értünk. Igazán nagy kár...

Magna Cum Laude: Vidéki sanzon