Boszorkánykonyha

(Azt hiszed, hogy azt hiszem, hogy azt hiszed...)

Sasmadár egyik legtanulságosabb írása (legalábbis számomra) az volt, amikor régi, falusi lakodalmakról mesélt, melyeken ő, mint meghívott vendég, a hölgykoszorú táncos lábú tagjai iránt érdeklődést mutatva, hagyta, hogy azokban felébredjen az érdeklődés iránta pusztán azért, mert azt gondolták, hogy őt érdeklik, holott valójában ők voltak, akik érdeklődtek Sasmadár iránt... így működik a "főzőcske" a Való Világban.

Tudjuk, hogy ő nagy kedvelője a példabeszédeknek, így ezt is annak kezeltem első perctől kezdve. Túl a magasröptű stíluson, illetve a történet Sasmadár által szabott keretein, az olvasó rögtön szembesül a tyúk és a tojás problematikájával.

Ez remek témakör, tudjuk, mi a kedves párommal így közel egy év távlatából még mindig el tudunk évődni rajta, hogy melyikünk is a zsák és melyikünk a folt... (merthogy a folt ragad a zsákra, nem fordítva, ugyebár.)
A reálszférában ennek a problémának az érdemi megvitatására egy alakuló kapcsolatban általában sor sem kerül, mert valahogy gördülékenyebbek a reakciók és viszont-reakciók. Tulajdonképp mire a felek rájönnek, hogy érdeklődnek egymás iránt, többnyire már legalábbis a nagy beszélgetések stádiumánál járnak. (Rosszabb esetben az ágyban.)
A virtuális azonban ebből a szempontból kicsit másként működik. Mégpedig pontosan az információk korlátos volta miatt.
Ha az életben találkozik egy férfi és egy nő, akkor a legfontosabb az első benyomásnak nevezett érzéshalmaz, ami egyszerre lényegesen több információt közvetít a felek között, mint a virtuális "első benyomás". Lényegesen többet, ám egész másokat. Óhatatlanul eltolódik az ismerkedés a "külcsín" irányába, és háttérbe szorul a "belbecs".
Tehát az életben az "első benyomás" lényegében eldönti, hogy tetszenek-e egymásnak (divatosan: működhet-e a "kémia", tudnak-e egymással úgy kommunikálni, hogy abban mindkét félnek öröme teljék, stb.) Ugyanakkor, egy rövidke találkozás során egyáltalán nem derül ki (vagy csak nagyon rutinos versenyzők számára, illetve nagyon egyértelmű szituációban) a másik valódi szándéka, lelkének rejtettebb dimenzióiról, árnyoldalairól gyakorlatilag semmi nem tudható meg.
Ráadásul, ha a felszínen megfelelőnek látszik a másik fél, főleg naiv hölgyek hajlamosak azonnal "bedőlni" a szemmel látható lelkesedésnek. ...Aztán pedig jön az "ébredésnek" nevezett állapot... ami szükségszerűen sérüléseket okoz mindkét félben, legfeljebb a sérülések mértéke, típusa lesz egyénenként különböző.
Ez húsz évesen még menthető, talán szükséges is néhány negatív tapasztalat a személyiség fejlődéséhez (bár van, aki ezt nem így látja),  de negyven éves korra (pont a húsz éves kori tapasztalatok miatt) enyhén szólva butuskaság.
Ami a virtuálist illeti, ott a dolog picit másként működik, főleg az információáramlás korlátos volta miatt.
Ez a regisztrációval, illetve a társkereső oldalon épített "image"-val kezdődik.
Nyilván mindenkinek van egy elképzelése arról, hogy mit szeretne magából láttatni, és melyek a személyiségének a rejtegetni való árnyoldalai. (Én például rendetlen vagyok. Igen. Ez van. Küzdök ellene, de attól még tény. És nem ez volt a legfontosabb információ, amit megosztottam másokkal magamról. Vajh miért is? Mentségemre szóljon, hogy a lagziba se mennék a kitaposott tornacipőmben, sőt, el is várnák tőlem, hogy ne abban menjek, mert ezzel nem tisztelném meg a Jelenlévőket. Ugye, ez belátható...:D)
Tehát: az ember a megjelenése során kialakít magáról - viszonylag tudatosan - egy képet. Melyben legalább annyiban próbál őszinte lenni, amennyiben a saját, pozitívumként megélt jellemvonásait megpróbálja kiemelni.
És itt jön a többiek személyisége.
Lesznek, akik számára azok a vonások, az a stílus, ahogyan alanyunk a világhoz viszonyul, ellenszenvesnek tűnnek majd. Másoknak (a többségnek) teljesen közömbös lesz, hogy alanyunk hogyan küzd. És lesznek (óhatatlan, hogy legyenek a nagy számok törvénye szerint) akiknek szimpatikus lesz alanyunk virtuális tevékenysége.
Hol is tartunk tehát a falusi lagzi analógiájában? Az egyik sarokban a lányok kelletik magukat, Aranka piros szalagot tett a hajába. Ezt Gazsi borzalmasnak találja, Lalit nem érdekli, Pityunak meg tetszik. (Még szerencse, hogy az ízlések és pofonok különbözőek.)
Ismét hangsúlyoznám, hogy a virtuális "piros szalag" a dolog lényegéből fakadóan valami olyan vicces, érdekes, vagy elgondolkodtató tartalom, amit az illető önmagához (a lelkéhez) közel állónak érez.
Nyilván azok fognak erre reflektálni, akik számára szintén közel álló az a jelzésrendszer, amit a tartalomszolgáltató használ...
Itt jön be a "hasonló a hasonlót vonzza" elv. Nem a külsőségekben, hanem a lélek szintjén lép ez működésbe a virtuálisban. (Ezért hülyeség a paramétertáblázat. A dolog lényegéből fakadóan. Mert az életben indul egy ismerkedés a külsőségektől, és megreked(het), ha hiányzik a belső tartalom - de szerencsés esetben mindkettő találkozhat. A virtuálisban pedig elindul bizonyos belső tartalmaktól - és megreked(het) a külső találkozás próbájánál. Vagy nem. De ezt nem a számadatok mondják meg, hisz attól, hogy valaki x éves y kiló z centi, a haja szőke/barna/ fekete, még lehet rokonszenves és ellenszenves is első látásra....
Hát igen, a puding végső próbája az evés.
De csak a végső.
Mert ahogyan a való életben a külcsín felől fokozatosan lehet haladni a belbecs felé, rétegenként ismerve meg a másik személyiségét, úgy a virtuálisban a módszer szinte változatlan, az irány viszont fordított: előbb célszerű az adott lehetőségek, eszközök figyelembe vételével a másikat, mint embert megismerni, és ha ezen a téren pozitív a visszacsatolás, akkor érdemes megismerni őt fizikai valóságában.
Mindenesetre az a mód, ahogyan a virtuális elvarázsolja a benne botorkálókat, nagyon hasonlít a Sasmadár által leírtakra.
Mert az ember először saját magának írogat ezt-azt. Ezt elolvassák mások, és (jó esetben) gondolataik ébrednek tőle. Ha ezek a gondolatok megörökítésre érdemesek, a másik fél is megörökíti őket. Elsősorban saját magának. Ezt persze az első gondolatsor írója olvassa, és újabb gondolatok ébrednek benne...
Mire a felek rájönnek, már szóba is álltak egymással. (Táncolnak, hogy tovább fűzzem a lagzi-analógiát. Hogy ki kért fel kit? - Ja ez itt olyan, mint a dizsi. Lötyög mindenki mindenkivel. Aztán valami majd csak lesz. Hogy Arankának megfelel-e Pityu, vagy inkább Lali iránt ácsingózik - ez menet közben derül ki...)
Persze, mire a kommunikáció kicsiszolódik a felek között, - felnőtt emberekről beszélünk, kialakult szokásokkal és jelzésrendszerekkel - hónapok telnek el.

Egyébként pedig, összességében véve a társkereső oldal úgy működik, mint egyfajta boszorkánykonyha: van egy nagy üst, mindenki mindenféle zöldséget beledob... és addig főzi, míg valami finom leves ki nem kerül belőle. (Vagy el nem szúrja az egészet - lehet túl fűszeres, túl sótlan, túl híg, vagy túl sűrű - figyelemmel kell lenni a reménybeli fogyasztók igényeire, hiába. Ha ez nem sikerült, akkor ki kell az egészet önteni és újra kezdeni... na ez a nyűgös dolog, de sosem szabad feladni a reménytelenséget. Egyszer csak kialakul a tökéletes recept.)

Felhívom a figyelmet a megfelelő főzési idő betartására, az ízek harmóniájának és a nyersanyagok kellő megpuhulásának érdekében!