Szó szerint alig bírtam a lábaimon állni.
Mindennél rettenetesebb volt a fentiek miatti pánik érzése. A pániké, hogy én most valami borzalmas dolgot követtem el. Hogy szabadjára engedtem valami rettenetes negatív erőt. Egy erőt, mely gyilkolni is képes; s az áldozata jobb híján, nos... én magam leszek, ha így folytatom.
Megbocsátás... jutott eszembe nap közben egyre többször; de ismét azt éreztem, hogy ez nekem egyszerűen nem megy; én mélyen magamba temetem a haragot, neheztelést, ...de még soha, semmit sem bocsátottam meg senkinek (önmagamnak), s a fekete-fehér képeken ütött-vágott jelenetek némelyike különösen abba a körbe tartozik, amelyek amúgy is megbocsáthatatlanok.
- Akkor meg kell halnom?!? - merült fel bennem többször a kérdés, kellemetlenül, szúrósan, és nem jött rá válasz, csak a talpaim, meg a hasam lüktettek, mintha a pokol égett volna bennem.
Ezzel együtt, elmentem vásárolni; délután pedig nekiláttam a készülődésnek - kissé későn és kevéssé hatékonyan; pedig erő felett igyekeztem - miközben végig emésztett a tűz.
Este újra rávettem magamat arra, hogy meghallgassam azt a bizonyos meditációt.
Rávettem magamat, annak ellenére, hogy szabályosan rettegtem; igen, saját haragomtól féltem (pincédben láncos kutyák vannak, ne engedd fel őket - mondta Jeromos, és én nem tudtam, hogy nekem micsoda fenevadak nőttek abban a pincében. Igen, palotapincsinek látszottak, amíg nem kaptak energiát; nyilván nem véletlen, hogy ennyi évtizeden át óvatosan adagoltam nekik az életerőt - bezzeg, mikor elkezdtem energiát juttatni az alsó csakráimnak, nos... kiderült, micsoda vörös szemű, zabolázatlan fenevadak szabadultak ki abból a pincéből. És most itt keringenek, kontrollálatlanul, gyilkos ösztönökkel. Vadásznak.
Rám.
....
Igazából...
Igazából én megtanultam - Nagy Fal melletti megtapasztalásaim során - hogy nekem a haragomat nem szabad kimutatni, mert annak mindig rossz vége lesz. Egy idő után már nem is gondoltam "elegáns" dolognak a harag, mint érzelem kinyilvánítását. Sőt, általában az ösztönös, önvédelmi reakciókat.
Egészen messzire eljutottam az önfeladás útján - ezt jelezték az alsó csakráim az energiahiányos állapotukkal.
...
Tehát néhány szelídebb, gyógyító meditáció után rászántam magam, hogy újra meghallgassam azt a bajkeverő hangforrást.
...és semmi. Még egy halvány érzésfoszlány sem. Értetlenségem folyamatosan nőtt, míg vége nem lett a dolognak. Olyan volt, mintha az előző napi teremben ácsorognék a narancssárga ruhában, és nem történne semmi, nem jönne senki. Egy idő után unottan vonogattam a vállam, majd otthagytam az egészet a francba;kissé csodálkozva, hogy mi volt, ami az előző napi kiborulást okozhatta?
Mikor magamhoz tértem, az első szó, ami eszeme jutott, az "elfojtás" volt - s ettől nem lettem boldog;hisz értem én, hogy én nem haragudhatok, megbocsátani nem vagyok képes, tehát ez az egyetlen lehetséges út - ám azt is tudtam, hogy ez a halál útja.
...
Másnap reggelre a fájdalmaim, bár kis mértékben csökkentek - a hasfájás kiengedett, a talpfájdalmak enyhültek - mégis döbbenten ültem az ágy szélén, és ordíthatnékom volt az elkeseredéstől.
Konkrétan nem éreztem a jobb lábamon a nagy lábujjamat. Teljesen el volt zsibbadva.
A jobb lábammal mostanában folyamatosan bajok vannak. És most már külsőleg is látszik. Ha valahová, én a jobb lábamra kaptam a stigmáimat: hámló bőr, keményedések, lábkörömgomba, fájdalmak - és most még ez is.
...
Összeszorított foggal álltam neki a karácsonyi készülődés soron következő etapjának - szerencsére segítségemre sietett a vejkóm, Gábor; akivel lelkiztünk kicsit a lányom furcsa viselkedésén és boldogtalanságán ebben a kapcsolatban, meg általában az életben... ez is nyom a hangulatomon mostanában, látom, hogy szenved, nem találja az útját, és súlyos teherként nehezedik rám a tudat, hogy a családi minták mekkora szerepet játszanak ebben az egészben.
Rálaltem közben ismét a 21-én már jópárszor meghallgatott zenére:
Ez úttal, Karácsony ide vagy oda, kényszeresen hallgattam újra és újra, minden tevékenységem közben; kissé bűnbánóan gondolva Jézusra meg a fehér báránykákra; tudván, hogy ez meglehetősen pogány dolog részemről, és nem is bizonyos, hogy jól teszem, hogy tovább izzítom a tüzet, mikor már így is szinte szétéget, de akkor már úgy voltam vele, hogy lehet, hogy már úgyis mindegy - legalább jelzem a magam módján, hogy én nem hagyom magam "csak úgy". Akkor se, ha eléget az eleven tűz, annak minden fájdalmával.
...
Végül lett Karácsony, családi vacsora, ajándékozás, beszélgetés - ezekről majd később - s mikor mindenki elment, és Anyám is lenyugodott végre, lefeküdtem aludni, szomorúan, elkeseredetten - s már csak gyógyító meditációra és Rafael zenéjére volt lelkierőm.
...
Robi a Karácsonyt is munkával töltötte, ma reggel jött haza, hogy lemehessünk a gyerekeiért Tápiórettenetesre; s én azzal fogadtam, hogy rázúdítottam a narancssárga meditáció történéseit; kiemelve az ő lerúgott fejének esetét (- Akkor bukósisakban alszom! - válaszolta, és ezen nagyot nevettünk), a gyilkos harag érzését (- Pedig tudod, hogy akkor gyógyulsz meg, ha megbocsátasz? - kérdezte, anélkül, hogy analizálni akarta volna a képek tartalmát, vagy a harag okára vonatkozóan bármilyen kérdést feltett vola - és ezt hálás szívvel vettem tőle) és végül a zsibbadást, mely megmaradt, sőt, mintha fokozódott volna; bár a fájdalmak enyhültek (nem múltak el teljesen).
Pont, mielőtt hazaért volna, olvastam el a zsibbadás lelki okaiak leírását - bár, ha őszinte akarok lenni, Jacques Martel nélkül is tudtam, hogy a zsibbadás az elfojtás következménye, egy "kis halál", melynek kiváltó oka, hogy túlságosan fájnak a megsebbzettség érzelmi tünetei.
Ezt is ráöntöttem tehát, és megértően viselkedett, sőt, kissé még aggódni is látszott a legújabb testi tünet okán.
Mondom én, Robi rendes fiú.
Azt hiszem.
...
"A csillagfényben olvad a jég
A mágláyhoz egy szikra elég
A méreg a tűzben lassan elég
A lélek visz tovább
Mindig egy újabb kezdet a vég
Míg eggyé lesz ez a föld, ez az ég
Míg áramlik, nem alvad a vér
Még él. utat talál
A Fény felé"
...
A legjobb, ha áldást, Fényt és világosságot kérek láncos fenevadjaimra, haragjaimra, mérgemre.
Tényleg az a legjobb - sőt, az egyetlen lehetséges út.
Segítőmnek igaza van ebben is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Látogatóm! Köszönöm, hogy elolvastad írásaimat. Véleményedet az olvasottakról köszönettel fogadom.