Jiking 2021 - 3. rész

 A két kérdés után tartottam némi pihenőt, de ez az 54. jósjel felpiszkált bennem valamit.

Ugyan, nézzünk már rá Robival való kapcsolatomra, változott-e valamit.

Én úgy gondolom, hogy elég sokat.

Annak idején kezdődött azzal, hogy én képzeltem valamit ennek a kapcsolatnak a minőségéről; ezt a téveseszmét egy ideig ő tudatosan táplálta bennem, aztán (mikor már biztonságban érezte magát mellettem) - nem állítom, hogy nem szándékosan, és viszonylag csúnyán - letarolta.

Ezt a csalódást én kb. két évig nem tudtam kiheverni; olyan mély fájdalom volt ez nekem, hogy mire eljutottam odáig, hogy érzelmileg - nagyjából - feldolgozzam, addigra fizikailag is megbetegedtem. A Biologika természettörvényeivel vitába lehet szállni, de nem érdemes - működnek a gyakorlatban. A konfliktus feloldási szakaszban jöttek a tünetek, konkrétan a rák.

Az, hogy a bal mellemben alakult ki, (bal kezes vagyok) rámutat, hogy valóban párkapcsolati eredetű volt az elváltozás lelki oka.

Mindenki azt tanácsolta, hogy azonnal szakítsak meg a kiváltóval minden kapcsolatot - s ez, figyelemmel a sínekkel kapcsolatos kockázatra - teljesen racionális, és a javamat szolgáló javaslat volt.

Ami miatt mégsem tudtam szót fogadni, nos, az az, hogy ismét - neveltetésemből fakadóan - mások érdekeit kellett a sajátom elé helyezni; amennyiben végiggondoltam, hogy mi lenne Roberto kis családjával nélkülem, mennyivel keservesebb életük lenne. S nem volt lelkem ennek a lépésnek a megtételére; nem kis részben azért, mert ha nincs is túl szoros kapcsolatunk, mégiscsak megszerettem őket - annyit szenvedtek már ebben az életben, most még én is rúgjak rajtuk egyet, csak azért, mert az apjuk nem képes megadni nekem azt, amire vágyom?

A lelki gyógyulásomhoz vezető úton komoly előre lépés volt, mikor a fejéhez vágtam, hogy ez az egész az ő hülyesége, hibája, és belőle indul ki; s ő zokszó nélkül el is ismerte, hogy igazam van.

Aztán jöttek a testi tünetek, s a gyógykezelésnek "hála" az utóbbi időben már kevésbé voltam kihegyezve az egész kérdéskörre.. nagyjából elengedtem azt a kérdést, hogy Robit férfinak lássam;bár mint embert a történtek ellenére is szeretem. Szeretem, mert megértem ármánykodásainak eredőjét; sőt, látom, hogy nagyon próbál megfelelni. Ez főleg az utóbbi időben igaz - talán a betegségem őt is felrázta a maga módján.

Én pedig mostanában néha megengedem magamnak, hogy tűréshatár-kutatásokat végezzek rajta.

Sosem voltam túl rendes háziasszony, de az utóbbi időben még azt is alulmúlom, be kell valljam.

Volt egy szakasza a kapcsolatunknak - nyáron, nyár végén - mikor már szabályosan rettegtem azoktól a bizonyos "sínektől", a kézenfogva elalvástól, az energia vákuumtól, amit mindez elő tud idézni bennem.

Akkor találtam ki magamnak a kutyákat.

Mármint terápiás célra.

Segítőm mondta a kutyáim megbetegedései kapcsán, hogy ők át tudnak venni negatív karmát az emberektől, megszenvedik a gazdájuk helyett. Példának a saját kiskutyája történetét hozta fel.

Én pedig amúgy is megfigyeltem már magamon, hogy az én nagy, göndör, fehér bariszőrű farkasaim közelében sokkal kiegyensúlyozottabb vagyok, mint bárhol. Szerintem a kuvaszokban sok van a krisztusi (fehér) energiából; nézzetek bár hülyének, én nagyon érzem rajtuk.

A két dolog ötvözete hozta el, hogy Mutyulik gyakran bent alhatnak a házban; Roberto ágyában is időnként; s neki tűrnie kell a kutyaszőrt (neki, aki mindig hisztizett, ha véletlenül egy hajszálam megcsiklandozta az arcát, ha hozzá próbáltam bújni. Már nem próbálok. Nesze b+. Ez nem hajszál. Ez kutyaszőr! Fehér és sok, üldözzed! Úgy kell neked, fogod te még visszasírni azokat az időket, amikor csak a hajszálaim voltak útban!)

De mindezt nagyon finoman, pianóban csinálom (csináltam); sőt, egy idő után meg is untam az örökös ágyhúzást, és némileg megszántam Robertot a szőrszálakkal vívott örök csatáiban. Így Kutyuli ha be is jöhet, de az ágyra már csak ritkán jöhet fel, és csak akkor, ha Robi is beleegyezik.

Köztünk szólva, ezt a próbát hősiesen kiállta. Egy rossz szava sem volt;mint ahogy a rendetlenség miatt sincs; pedig néha látom a tekintetén, ahogy végignéz a tereptárgyakon, hogy őszintén nem erre vágyna.

Még kicsit hagyom érlelődni ebben az energetikában; de előbb-utóbb úgyis rendet csinálok. Amúgy is nyakunkon a Karácsony.

De olyan jó heccelni. Meg lusta is vagyok. Ez van.

Tűréshatár-kutatás. Még ideológiai hátteret is gyártottam hozzá.

Ami viszont pozitív: mostanában már nem rettegek annyira tőle.

Vagy inkább magamtól a közelében.

Mintha az energia áramlások is kevésbé lennének megterhelők.

De ebben az is sokat segít, hogy mostanában keveset van itthon. Gürizik szegényem, hogy behozza a három havi lemaradást (nagyon helyes..)

...

No tehát, a kérdés így hangzott:

Mi a helyes viselkedés részemről Robival szemben?

Az 53. Fokozatos fejlődés jósjelét kaptam.

(Ez azért már jóval szimpatikusabb alapállapot, nem?)

Kérdésedre a válasz: „Halad, de jóval lassabban, mint ahogy szeretnéd!” Két természeti hasonlat segít átélni a helyzetedet. Az egyik, ahogy egy vékony erecske elindul, kanyarog, duzzad, erre-arra csörgedezik, magába gyűjt más vizeket, majd szétterjed, s hatalmas, hömpölygő folyammá válik. A másik, a két kua hasonlata: egy Fa nő a Hegy tetején. Mennyi idő kell hozzá! Ráadásul külső szem csak a lombjait látja, gyökereit nem! Pedig ez teszi a fát naggyá, erőssé; hogy egyre mélyebben belenöveszti magát a föld sűrű, sötét rétegeibe! Amit látni, az belülről és alulról növekszik. Ami a növekedés folyamatát segíti, az a benső szilárdság. A bizonyosság: „Úgy lesz, ahogy megálmodtam!” Magasra nőni csakis rendíthetetlen alapokon lehet. A másik lényeges dolog: külső alkalmazkodókészség. Mit jelent ez? Mindig a legkisebb ellenállást követni. Mindenhová belebújni, fogást keresni hajlékonyan, szívósan - szüntelenül alkalmazkodva a külső lehetőségekhez. A növekedés küzdelem - de nem az a célja, hogy legyőzd a külvilágot, hanem hogy kiteljesedj! A növekedés akadálya: a türelmetlenség. Idővel a gyökérzet a sziklát is szétrepeszti, belefúrja lágy szálait a kemény kövekbe, de ha ezt a lassú küzdelmet sietteted, akkor az egészből nem lesz semmi. Itt sejtes növekedésről van szó. Lépésről lépésre. Fokozatosan. Van nap, amikor semmi sem történik. Van, amikor úgy tűnik, az egész visszafejlődik; a helyzet néha teljesen reménytelennek látszik. Ebben a jósjelben tanulod meg, hogy sorsod nem egyenes vonalban, hanem cikcakkban halad. Ahol minden „cik” és minden „cakk” nem zsákutca, hanem az érlelődés kihagyhatatlan állomása! Ilyenkor elveszted a hitedet. Rohannál tovább. Valaki azt kiáltja benned: „Az egészből nem lesz semmi! Gyerünk tovább, nem szabad itt leragadni!” S utólag kiderül: amit mellékvágánynak hittél, haladásod döntő állomása volt! Nietzsche azt mondta: „Akarni = egy akaratot sokáig akarni.” A Csien jósjel mélyebb értelme önmagad és mások lényének fejlesztését látja itt: „Az Igaz Ember szilárdan őrzi erkölcsi s szellemi erejét, hogy fejlessze a közönségeset.” Bármit kérdeztél, a válaszban nemcsak a távoli beteljesülés lehetősége rejlik, de az is, hogy hozzá kell nőnöd a feladathoz. Éretlen vagy még, hogy most, azonnal megkapd. 

Gondolatok

Türelem. „Ne aggodalmaskodj a holnap felől!” Maradandó értékek lassan gyűlnek össze. Ne akard erőszakosan kézbe venni sorsod irányítását, mert megzavarod az érés folyamatát! A korai, hirtelen siker összenyomhatja az embert, mert belül nem nőtt hozzá. A lélek számára nincs nagyobb próbatétel - és nyomorúság! -, mint amikor nagy gazdagság, nagy siker vagy nagy hatalom váratlanul tör rá. Külső szem ebből csak annyit lát, hogy a váratlan teher alatt eltorzul a jellem, megcsúnyul az ember - vagy ahogy manapság mondják: „meghülyül”. Ha belenézel egy ilyen hirtelen túlnyomástól felpüffedt emberbe, látod, hogy a lelke mélyén egy pillanatig sem hiszi, hogy mindez az övé! Mintha lopta volna. Van egy rejtett érzése: bármikor jöhetnek s elvehetik tőle, mert nem az övé. Csak zsebre vágta. Ezt a nyugtalan mohóságot érzed modern életünk minden percében: rohanunk, nem azért, hogy valahová elérjünk - mert cél már nincsen előttünk, a Vaskor embere nem tudja, mi az a „boldog beteljesülés” -; azért rohanunk, mert tudjuk, hogy egész civilizációnk roppant ingatag és nem tart már sokáig. „Felgyorsult életünk” mélylélektani oka a rossz lelkiismeret. Kifosztjuk egymást, a világot - s tudjuk, hogy sietni kell, mert pár nap a világ, és visszakövetelnek mindent! A valódi beteljesüléshez tartós alapokra van szükség. A jósjel a beteljesülést a férjhez menő lánnyal szimbolizálja. Az egyes vonásokban pedig azt írja le, hogy a vadlúd milyen sorsszerű stációkon jut át, amíg eléri a párját. Röptével érzékelteti az érlelődés, az alkalmassá válás lassú folyamatát. A „vadlúd” itt hófehér Lélek-madarat jelentett valaha, melynek célja, hogy egyre tökéletesebb, szellemibb legyen. Erről a vadlúdról azt tartották, hogy egyetlen, igazi társa van. Ha elveszíti, többé nem párosodik már. Ez azt jelenti, hogy kérdésed mögött nem futó vágy, hanem valódi beteljesülés óhaja rejlik. Olyasmi, amit föl kell nevelned magadban, mert sorszerű. Dolgozz magadon türelmesen, hogy amit vársz, azt megérdemeld! És másokat se siettess! 

...

Igazából nem tudom, hogy bármit is fel szeretnék-e nevelni ebben a kapcsolatban; de a Ji-King meggyőződéssel állítja, hogy igen. 

Jobban meggondolva, legfeljebb az önzetlen, elvárások nélküli - krisztusi - szeretetre gondolhat, másra nem hiszem. Azt igen, szeretném. Védelmet nyújtana mindkettőnk számára. Én nem várnék tőle semmit, ő pedig nem lenne veszélyben, ha nem teljesíti az elvárásokat - hiszen nem léteznek.

Abban bizonyos vagyok - Robi keserű élettapasztalatait, világhoz való hozzáállását ismerve - hogy a vele való megfelelő bánásmód kizárólag a fent leírt folyamat szerinti lehet; ezt alkalmazom már hosszú ideje, meglehetősen jó hatásfokkal, legalábbis ami a hétköznapokat illeti.

De hogy valódi beteljesülés óhaja rejlene kérdésem mögött... hát eléggé gyász, ha így van.

Ez kábé olyan lenne részemről, mintha kiskertet szeretnék a Holdon.

Maximum annyiban érdekes a dolog, hogy mód van-e az eddigi emberi együttműködés folytatására. és az említett, elvárások nélküli szeretetre. A jelek szerint mindenképpen - bár a jósjel többi része iránt meglehetősen szkeptikus vagyok.

No de kaptam két változó vonást, a 4. és 5. számút.

4. A vadlúd lassan a fákhoz vonul. Talán egy üres ágra lel. Nem hiba. 

A Nagy Úton pihenő. A legjobb erre gondolni, s elfogadni a helyzetet elégedetten, hálásan - bármilyen is. Örülj annak, ami van - akkor is, ha csak egy üres ág. (B.szki. Ez van most. Üres ágon ücsörgünk. Gubbasszunk. Értem én, de mi az a gub? - kérdezne most vissza szegény Csaba.)

5. A vadlúd lassan egy dombra száll. Az asszony három évig nem esik teherbe. De végül semmi sem tudja legyőzni! Siker! 

Utolsó próbatétel a beteljesedés előtt. A fejlődés utolsó stádiuma a legbiztatóbb - s ugyanakkor mégis nehéz, hogy várni kell rá. A „három év” hosszabb időt jelent. Főleg annak, aki türelmetlen. A próbatétel - mint a népmesékben - lehet külső akadály is: lényegében arról szól, hogy minden igazit akkor kapunk meg, amikor alkalmassá válunk rá. (Erről felrémlett az a régebbi tévedésem, hogy terhes vagyok.. emlékeztek? És Robi reakciója. Ennek a történetnek, életkoromnak, meg jelen egészségi állapotomnak az ötvözete olyan fájdalmasan szánalmas érzéshalmaz, ami meggátolja az agyamnak, hogy komolyan vegye, hogy hosszabb idő elteltével itt bármi siker lehet.

Pedig akár lehet is, ha az elvárások nélküli szeretet a cél. Épp, csak meg kell bocsátani... ezeket a megéléseket is. 

...no jó, holnap mégiscsak beengedem azokat a kutyákat az ágyába, még kevés kutyaszőrt kapott, azt hiszem...)

...

No és ha voltak változó vonások, akkor van Irányjel is.

Itt már tényleg nem tudtam eldönteni, hogy sírjak, vagy nevessek.

Az 59. Feloldás (Újraegyesülés) jelét kaptam.

A jég feloldódik, a köd eloszlik, a túlhaladott struktúrák felbomlanak - leomlanak végre a szétválasztó falak. Ide tartozik minden gátlásnak, előítéletnek, téveszmének, komplexusnak, görcsnek, megszokásnak; a test valamennyi leblokkolt életenergiájának és áramlásának, emberi kapcsolatokban pedig az elválasztó érzelmeknek, befagyott sorshelyzeteknek, elidegenedéseknek, félreértéseknek a feloldása. Végső soron itt az ego páncéljáról van szó, amely nemcsak elválaszt, de véd is, s ezért a felbomlás egyszerre történhet „fölfelé” és „lefelé”: fölfelé a határtalan szellem, lefelé a kaotikus ösztönök felé.  Ezért írja a bölcs: „Feloldódás. Siker. Templomához közeledik a király. Kívánatos átkelni a Nagy Vízen. Előnyös jósjel.” A jelképes magyarázat pedig így szól: „Szél fú a víz fölött. Feloldódás. Az Ősi Királyok ilyenkor templomot emeltek, és áldozatot mutattak be az Istennek.” Feloldódni fölfelé kell! A Szeretet felé! Az Egység felé! Az isteni teljesség felé! Valami magasabb eszmény felé, ami közös! Ha az ego páncélja szétomlik, és a tudat nem fölfelé tágul, de lefelé, olyan, mint a részegség: a határait elveszített ember nem szárnyal, hanem a földre ül, és a kavargó ösztönvilág erői irányítják. Végre eljött a pillanat! Ami gátolt s elválasztott most megszűnik - mert megszüntetheted. Egy ősi kommentár azt mondja, hogy amikor végre felolvad a jég, a víz alkalmassá válik a hajózásra: eljött a lehetőségek, a vállalkozások, a távoli célok elérésének az ideje. Ilyenkor oldódik a szív keménysége, a sokat ismételt negatív gondolatok jellemé, életté fagyott rendszere (a régi megunt program) rádöbbensz arra, hogy Istennek semmi sem lehetetlen! Kitágulnak a határaid. Ehhez azonban ki kell bomlani az érzelmi gubancoknak, és negatív gondolataidat („nem sikerül”, „mindenből baj lesz”, „vesztes vagyok”, „senki sem szeret” stb.) el kell hogy fújja a szélvihar: hadd, menjenek - ne is nézz utánuk! Ne azt keresd, ami másoktól elválaszt, hanem ami összeköt. Ne csak azt, ami közel van, hanem azt is, ami távoli: nincs lehetetlen! 

Gondolatok 

Valami oldódik. Benned... Körülötted?... Meglátjuk. Segítsd ezt a folyamatot. Gőg, félelem, gátlás, előítélet, múltbeli - már-már ösztönné vált - tapasztalatok görcse, tévhit, önzés, rosszkedv, magány, kudarcélmény, hitetlenség: íme, néhány jégdarab, amelynek föl kell olvadni és folyóvá áradni! Főleg az egoizmus. A „jég” a szeretet hiánya. „Jég” az a tévhit, hogy magam vagyok, nincs társam, nincs Istenem, nincs varázshatalmam sem. Mi az, ami megfagyott benned, és aminek most föl kell oldódnia? Mi az a ködfüggöny, aminek el kell oszlania? Mondd ki - és győzd le! Taktikád nem lehet kemény, csakis lágy, mint a víz, és szelíd, mint a szél. S persze nemcsak te oldódhatsz - világod is, amelyben élsz. Tágulhat a horizontod. Amikor a jégcsepp folyóvá olvad, a távoli tenger is az övé lesz..., mert eggyé válik vele. Minden egyesülést megelőz a feloldódás. Ne félj a szabadságtól.

...

Ha jól értelmezem, lebomlanak - hisz máris lebomlóban vannak - a kapcsolatunk korábbi "jégbe" (félelembe) fagyott struktúrái. Oldódik bennem a negatív tapasztalatok görcse. Tudom, hogy nem kell rá haragudnom azért, amit ellenem elkövetett, hisz nem volt tudatában annak, hogy cselekedete milyen hatást vált ki belőlem. S így rettegnem sem kell tőle; elég, ha a saját lelkem egészségére vigyázok, függetlenítem ettől a kapcsolatrendszertől; s gyakorlom az elvárások nélküli, isteni szeretetet az ő irányában éppúgy, mint bármely embertársam irányában.

(Éppúgy pedig hangsúlyozottan azt jelenti: nem máshogy.)

Elnyerem általa a szabadságot?

Elnyerem.