Féltékenység

 Segítőmhöz hetek óta nem jutottam el - s most ő ajánlotta fel, hogy távgyógyít engem.

Igazából ezzel a távgyógyítással szkeptikusabb voltam, mint a személyes jelenléttel, be kell valljam, pedig már sokszor elmondta, hogy a szellemi energia szabadon tud áramolni, és szabad akaratából fogadja bármely érző lény a Földkerekségen - sőt, ez az energia intelligens, és - amennyiben fogadják - képes megtalálni az energetikai központokat, ahol szükség van gyógyerejére - sőt, annak is voltam már tanúja, hogy bár Segítőm fizikailag fáradt volt, mégis nagy energiákat tudott megmozgatni bennem-értem - mégis, ez a távgyógyítós dolog jobban hasonlított számomra valamiféle hókuszpókuszra amit a tévében látunk, mintsem valódi gyógyításra.

Az elmúlt napok viszont nagyon sűrűek voltak.

Kedden kezdődött a besűrűsödés, mikor reggel mégiscsak eljutottam a nőgyógyászatra, onkológusom gondos munkájának köszönhetően. Az ultrahangon azt a tájékoztatást kaptam, hogy a myómák nagyjából változatlanok; a petefészek ciszta eltűnt; viszont a méhnyálkahártya megvastagodás sajnos kicsit nőtt, már 19 mm; felritkult állományú; jó vérellátású.

- Szóval akkor nem műtötték meg? - kérdezte a fiatal doktornő.

- Nem - ráztam a fejem.

- És a kezelésén se változtattak?

- Nem.

- Akkor mitől lenne jobb? - kérdezett vissza, és én nem vallottam be, hogy három napja nem véletlenül tolom a progeszteron krémet; hallgattam, mikor arról folyt a szó, hogy ez a méhnyálkahártya előbb-utóbb vérezni fog, ha így megy tovább (magamban arra gondoltam, hogy azt a jelenséget menstruációnak hívják, és egészen a gyógyszerszedés eluralkodásáig ez - többé-kevésbé - havonta ismétlődő jelenség volt, most meg úgy eszélünk róla minntha mumus lenne..), halvány érzet szintjén a "felritkult állomány" kifejezést összefüggésbe hoztam a progeszteron hatásával - ez némi elégedettséggel töltött el, bevallom.

Majd a kis rendes dokikám következett, tudjátok, akinek mellrákos a kishúga; neki is eltáncoltam, hogy mi is történt szeptember 29-én. Átjött velem az osztályra és jövő hét hétfőre foglalt nekem műtéti időpontot; majd elküldött laborba, és holnapra kiírt egy jóóó covid tesztet.

Mindez kedden délelőtt történt tehát; és én csodálkoztam a saját reakcióimon. Ugyanis ez úttal természetesnek vettem, hogy a dolognak meg kell lennie - az elmúlt másfél hét hasfájása még élénk emlékként élt bennem - s a dokiban is sikerült jobban megbíznom - paradox módon tán pont azért, mert a személyes érintettség szálát nem vette fel;ellenben láttam, hogy milyen lelkiismeretesen próbálja a kerületi kismamák terhesgondozását abszolválni a jelen, lássuk be, áldatlan körülmények között.

Ezután bementem dolgozni, este pedig elmentünk Szandrához jógázni.

A jóga óra is jó volt, bár a vége felé feltűnt, hogy Szandra, aki egy csoda csaj, táncosnő, lobog benne az életerő és vitalitás, minden porcikája külön mozog - nos, kicsivel fáradtabbnak tűnt mint más alkalmakkor, mondta is, hogy valahogy nem az igazi. 

Másnap délután kezdtem el köhögni - hogy összefüggésben van-e ezzel az eseménnyel, vagy spontán megfáztam/összeszedtem valamit, azt nem tudom. A kolléganőm adott egy darab gyömbért (rettenetes csapás az a növény) és azt rágcsálva valahogy eltelt a munkaidő utolsó fele. Majd az éjjel rosszul aludtam, fájtak a tagjaim - ez még betudható a jógának nevezett emberkínzásnak, legalábbis igyekeztem ráfogni. Reggel viszont már úgy ébredtem, hogy nem csak a torkomban, hanem a légcsövemben, hörgők bejáratánál is éreztem hogy valami nem oké.

Azért elmentem a vérvételre - isten áldása két szerencsétlenség volt a két nővér, egyik sem tudott normálisan vért venni, és én aggódtam, hogy értékelhető lesz-e a minta... Szerencsére az lett. Két + érték szerepel csak benne: a monocita és... már megint a CA125, ami az álmoskönyv szerint nem feltétlenül jelent jót, bár az emelkedés minimális... de van. :(

A rendelőintézet büféjében máskor szívesen költöttem a pénzemet: finom a kávé, jó a melegszendó, legalábbis ez élt emlékeimben.

Nos... egyik sem ízlett. Ez furcsa volt, de ráfogtam arra, hogy biztos romlott a minőség.

Mire hazaértem, rázott a hideg. Felcsavartam a fűtést, betakarództam, meditálni kezdtem - másfél óra múlva még mindig a hidegrázás gyötört.

Ekkor jelentkezett Segítőm, hogy akkor ő most megkezel engem; s én úgy megörültem neki - valami jó történjen már a mai napban végre; ne csak a hisztis ügyfelek szembesítsenek a kevés energiával, amiből kénytelen vagyok gazdálkodni.

A kezelés - hittem is meg nem is, ismétlem, hogy működik - nem várt élményt hozott.

Igazából azt, hogy a földelésemmel van gond, ezt már rég tudjuk - hogy ilyen szinten, azt mostanában megint nagyon érzem, ez tény. A csodálatos méhem szóösszetétel annyira kedves volt a szájából;de még ezt sem tartottam annyira lényeges eseménynek. Hiszen tudja, hogy szeretem - a méhem is tudja, igyekszik ő gyógyulni, de nehéz helyzetben van szegényke. Tehát ezek nem akkora újdonságok.

Történt azonban valami furcsa.

- Valaki bejött. Valaki bejött, megzavart. Hatalmas féltékenységet éreztem. Olyan, mintha ez a valaki folyamatosan szívná az energiádat - kezdte a telefon túlsó végén. Én pedig leesett állal pislogtam ismét azon a csodálatos képességén, mellyel érzékelni tud rengeteg, megmagyarázhatatlan dolgot.

Anyám jött be a kezelés alatt, anyám, a lépegető zombi; bambán bámult, ötvenszer elmondtam neki, hogy menjen a szobájába, míg a végén ordítanom kellett, hogy menjen ki és hagyjon végre békén, élni, gyógyulni, pihenni.

Ugye ilyen esemény után belégzünk energiát, bent tartjuk, kilélegezzük a dühöt, kint tartjuk, be, ki, be, ki...

A négyütemű légzések során egy régi kép villant az agyamba.

Az az este, mikor Zsolti fiamat hazavittük a kórházból. Az apja akkor volt a legközelebb ahhoz, hogy elfogadja őt, engem, a családját.

Abban az estében benne volt egy lehetőség. Egy lehetősége egy kicsit hippi életre, együtt, hárman, apa, anya, gyerek.

Aznap este volt, hogy meg akartuk fürdetni közösen a kisfiunkat. Mosolyalbum is részt akart venni ebben.

...és akkor jött anyám, és kivette a kezemből a fiamat, közölte velem, hogy én ehhez úgysem értek, majd ő.

Zokogni kezdtem. Anyám az ötven fokra felfűtött konyhában, a hokedlira helyezett kis fürdőkádban pancsolt a fiammal. Csukott ajtó mögött.

Mosolyalbum az ajtóban állt, búcsúzkodott.

- Ne haragudj - nézett rám szomorúan. - Ne haragudj, nekem ez nem megy...

Tehetetlenül néztem, ahogy becsukódik mögötte az ajtó.

Tehetetlenül, összeroppant idegekkel.

Aznap vesztettem el az első családomat.

Anyám hibájából.

- Féltékenységet éreztem. Iszonyú nagy féltékenységet. És hogy csapolja az energiáidat.

- Mindig is az volt... mindig is féltékeny volt rám. A fiatalságomra, az eszemre, az állítólagos jó életemre, amiben neki a háború miatt nem lehetett része... a fiamra. Kivette a kezemből, elidegenítette, ellenem nevelte. Szétbarmolta nem csak a munkával kapcsolatos vágyaimat, terveimet, de még a családom se volt neki szent.

- Küldök neki áldást. Te is küldj neki áldást, hogy világosodjon meg, lássa be tévedéseit.

Valami felvinnyogott bennem. Az én anyám régen se volt világos, most meg egyenesen éjsötét. Már csak az állapota miatt is. Sose fog rájönni, hogy mit tett velem. Régen se jött rá, most már irracionális is ilyet képzelni róla.

A harag, a gyűlölet, az utálat fojtogatta a torkom. És életem megrontója, mintha érezte volna, folyton jött utánam, konyhába, szobába, folyosóra, ki-be, ki-be, ki-be és közben mondta az értelmetlen zagyvaságait.

Az egy dolog, hogy a saját házamban maszkot vagyok kénytelen miatta húzni, hogy meg ne fertőzzem, ha ne adj'isten elkaptam ezt a sz.rt - de még jön is utánam, provokál, érzi hogy gyenge vagyok, rácuppan az energiáimra...

A gyűlölet égett a szívemben, a mellkasom fájt, ahogy ötvenhétezredszer is felszólítottam arra, hogy menjen be a szobájába végre és hagyjon engem békén.

Közben az a gonosz gondolat is megfordult többször a fejemben, hogy most kéne össze-vissza nyalni-falni, és vége lehetne kis szerencsével a szenvedésnek - de ez nem segített a helyzeten; sőt, nagyon szégyelltem magam miatta, mint afféle jól nevelt, édesanyját és az emberi életet tisztelő, szerető gyermek.

Végül, mikor már az idegeim cérnákban lógtak, beadtam neki egy Xanaxot, hogy megnyugodjak végre. Mert az én életem is van olyan értékes, mint az övé, és nekem is jogom van pihenni, megnyugodni, feltöltődni... és egyáltalán.

Azóta nyugi van, de be kell hogy valljam, nagyon messze vagyok én még mindig attól, hogy áldást küldjek rá, rám, vagy a helyzetre.

És ez még akkor is így van, ha őszintén megvizsgálva még mindig nem tudom eldönteni, hogy melyikünk a féltékenyebb a másikra: ő rám a fent felsoroltak miatt, vagy én őrá, amiért kisajátította magának az elsőszülött fiamat.

Vagy inkább mindketten a másikra.

Vagy hogyan lehet, hogy az értelem elmúlik, a negatív érzelmek megmaradnak.

Vagy egyáltalán.