Válj Fénnyé!

 Előre bocsátom, hogy ezért az élményért nagyon meg kellett dolgoznom. Hosszú folyamat eredménye, hogy eljutottam idáig. Három hónap munkája van benne... plusz a mai "lustálkodós" napé.

Délután kezdtem két "lazulós", pihentető meditációval; aztán kissé jöttem-mentem a reál szférákban, majd estére elkezdtem ismét, tematikusan az alsó csakrák erősítését.

A délutáni meditációban örömmel töltött el, hogy a fejtető fölé vizualizált gömb mintha színesebb lett volna, mint korábban bármikor;élénk pirosat és narancssárgát is felfedezni véltem benne, s ez a látvány nagyon jól esett.

Este tehát folytattam az alsó csakrákkal végzett munkát; két gyökércsakra-meditáció után a szexcsakra következett.

Az első meditációnál élek a gyanúperrel, hogy kiesett a kritikus rész, bealudtam, vagy hogy nevezzük azt az állapotot amikor kikapcsol a tudatosság maradéka is - de talán nem is baj; jó volt hangolódásnak, erőgyűjtésnek - mert ami utána következett, az felért egy lórúgással.

Élő Öröklét Fény - Szexcsakra meditáció

Nem hallgattam ezt még; ismeretlen pálya volt számomra - ilyenkor mindig van bennem egy kis kíváncsiság, nagyobbb nyitottsággal, odafigyeléssel igyekszem eleget tenni az instrukcióknak.

Nos... mikor eljutottunk odáig, hogy engedjünk el mindent ami kudarc, fájdalom, önbecsülés-letörés ezen a területen, és lássuk, hogy töltődünk a narancssárga fénnyel - nos, ott nagyon durva képsorok kezdtek el kibontakozni. A maga módján ez volt eddig a legdurvább meditációs élményem, még a Segítőm által vezetett újjászületés-meditáció sem volt enyire durva.

Ugyanis, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy jönni kezdtek a képek. Fekete-fehér fényképek, rajtuk életem férfiai. Férfiak, akik nem szerettek, vagy akiket nem szerettem, férfiak, akikkel valami, valamiért nem sikerült. 

Először csak néhány kép jött: Mosolyalbum "Szeretlek annyira hogy tudjam hogy nem szeretlek", meg Balatonkék; még egy srác ifjúkoromból. Egy-egy nézés, hangulat, búcsú; félresikerült randevú... kudarcok, sikertelenségek. Nagyjából idősorban, amennyire meg tudtam állapítani.

Aztán egyre gyorsaban, egyre durvább képek kezdtek özönleni felém. A képeken jelenetek, megalázás, megaláztatás és megalázkodás; erőszakos jelenetek; fizikai és lelki terror. (Egy átlagos magyar nő élete?)

Két ember bűnlajstroma különösen hosszú volt, a képek számát és tartalmát tekintve: Nagy Fal és Jé, igen, ők ketten nem aprózták el, ha a bántásomról volt szó.

(Látjátok, még írni sem vagyok képes ezekről a történésekről. Annyi mindenről írok... de még nekem is van, amiről nem sikerül. Ami túl durva.)

De mire idáig jutottam a pergő képek sorában, én már narancssárga ruhában, üvegcipőben, mint valami Hamunarancska, ugráltam a hatalmas narancssárga szoba narancssárga padlójára hulló óriási, fekete-fehér képeken, egyikről a másikra; toppantottam az üvegcipővel:

- Válj fénnyé! - és a fénykép apró, narancsos fényszilánkokra hasadt, a fénycseppecskék felemelkedtek, hogy a nagy, narancs sugárhoz csatlakozva táplálják és növeljék a belém áramló narancs energiát.

Némelyik fénykép nem akart a földön landolni;megállt előttem, szembesítve egy-egy eltemetett jelenettel; ezeknek behúztam egyet, vagy, mint egy elfuserált Linda, fejhangon visítva rúgtam szét lendületből, miközben egymás után ismételgettem:

- Válj fénnyé! Válj fénnyé! Válj fénnyé!

Közben éreztem, ahogy nő bennem a harag. Az a harag, amit ennyi éven át olyan sikeresen elfojtottam magamban.

Kicsit meg is ijedtem az idegen új érzéstől; de nagyon nem tudtam analizálni, nem volt rá időm. Előjöttek még további, kisebb-nagyobb gonoszságok; egy fürdőruhás fénykép, amiről 20 kilóm le lett retusálva a "poén" kedvéért; egy kedves mozdulat, melynek nem lett folytatása; egy elcserélt kabát... szóra sem érdemes apróságok. És a harag tovább gyűlt sebzett lelkemben, ahogy ütöttem-rúgtam a régi képeket.

Egyszer csak, mosolyogva, szeretetteljesen elém állt Roberto.

- És velem mi lesz? - kérdezte bizakodóan. 

- Hogyhogy mi lesz? Majdnem megöltél, b+. - feleltem, mélységes haraggal. - Mi lenne, mégis? Válj fénnyé! Válj fénnyé, és tápláld az energiámat! Megérdemled, nem érdemelsz jobbat! - kiáltottam az ítéletet.

Ismét egy lindás rúgás... Robi feje leszállt, teste szilánkokra tört. Narancsos, apró szilánkokra.

...

Megdermedtem.

- Mit tettem? Jaj... azt mondtam neki... nem a jelenetnek, hanem Neki... hogy váljon fénnyé?

Hogy lehettem ilyen gonosz? Sosem kívántam senki halálát, még azokét sem akik nagyobb bűnöket követtek el ellenem. Őt meg még szeretem is... hogy kívánhattam ilyet?

...amit ő csinált, az tulajdonképp, némely korábbi élményemhez képest semmiség. Ő csak kinevetett. Ha be is csapott, annak a motivációit is értem régen. Ő - a maga módján - jó lélek. 

Talán a legjobb a képeken szereplő figurák közül.

Mondjuk nem biztos, hogy ez részemről nagy dicsőség.

De halált akkor sem érdemel.

...

Ott álltam tehát lefagyva, keresgéltem Robi szilánkjait, s tudtam, hogy össze nem rakhatom, amit szétromboltam. Patakzott a szememből a könny, hogy én ezt nem akartam! Hogy sose tudnám bántani - az öcsémet. 

A meditáció végére a testem csakugyan tűzforró volt, bőgtem mint a záporeső; ültem az ágyon, és eljutottam a beismerő vallomásig. Valahogy így hangzott:

Ahhoz, hogy Robival így alakultak a dolgok, ahogy - nos, ahhoz nekem is van némi közöm. A sérüléseimnek.

...

Kicsit később felfedeztem, hogy míg a meditáció közben végig csak a hasam fájt, tompán, de érezhetően; viszont utána a hasfájás  bár elmúlt, de mindkét sarkamban és tenyeremben is sajogni kezdett a méh reflexzóna-pontja. 

Tehát gyors masszírozás következett, aztán kipróbáltam, hogy meddig bírok fél lábon állni (ez fontos, de nem jelen bejegyzés témája); majd magamhoz ragadtam a laptopot, hogy lehetőleg még frissességében leírjam az élményt, már csak a történeti hűség kedvéért is.

...

No ez az a meditáció, amit addig kell ismételgetnem napi szinten, amíg minden harag kiég belőlem.