Sorsfeladat

 A kerek évek midig kihívásokat hoztak, kihívásokat, melyekek való megfelelés bizony rengeteg erőt kivett belőlem. 

Húsz évesen, Zsolti fiam születésekor a halálközeli, testen kívüli élmény, melynek leírásával tartozom még Nektek.

Harminc voltam, mikor a cseresznyefáról vakó leesésem által közelebbi ismeretségbe léphettem Lajos királlyal a Csele patakban.

Negyven, mikor a teljes egzisztenciális ellehetetlenülést kellett átélnem, melyből mindenféle külső segítség nélkül, egyedül kellett kikecmeregnem.

De mindezek a próbatételek, még az életellenesek is, sehol nem voltak mindahhoz, amit ez az év hozott.

Kezdve a rákkal, súlyosbítva a coviddal - s ami az egészben a legborzasztóbb, az a folyamatos félelem, ami ellen napi szinten küzdeni kell.

Mert a rák önmagában is egy olyan tudati mezőt hoz létre, melyben a - korábban magától értetődőnek látszó - szebb jövő lehetősége is megkérdőjeleződik, s ezt a hatást távolítani magamtól, nos, az is napi szinten lefoglalja az agyi kapacitások jelentős részét.

Ehhez jött még ez az éves covidfrász; - magam részéről így, hogy már lassan túl leszek rajta, nem nagyon értem, mi oka az emberiségnek a rettegés angyalait az egekig hajszolni, ahelyett, hogy zabálnák a vitaminokat és általában vigyáznának a testükre, immunrendszerükre.

Persze tudom, nem mindenki volt ilyen szerencsés, mint én; hisz ismerősi körből is tudok jópár elrettentő történetet, némelyiket meg is írtam e helyen.

Tulajdonképp a covidom lefolyásának használt, hogy én már tavasz óta immunerősítőkkel tömöm magam.

(Köztünk szólva a Tisztelt Emberiség tavaly ősz óta tudja, hogy van ez a drága szép vírus, ennyi idő alatt azért már csak feltölthette volna ki-ki a vitamin raktárait.)

A másik dolog, ami miatt szerencsésnek mondhatom magam, az a szervezetem - ebben sem szokásos - működése.

Ugyanis ez a vírus, tüneteiben, lefolyásában, nagyon hasonlít gyermekkorom influenza A vírusára.

Az A vírus jó ismerősöm, gyermekkoromban, ha belázasodtam, mindig "A" vírusok járták a világot, okozhattak lázat, legyengülést, tüdőgyulát - s mégis, emlékeimben úgy élnek, mint a számomra kevesebb rosszat hozó kórokozók.

Valahogy az A vírusok, talán pont, mert magas lázzal védekezett ellenük mindig is a szervezetem, olyanok voltak, mint az úthenger: jöttek, letaroltak, de amilyen gyorsan itt voltak, olyan gyorsan el is távoztak; a szervezetem nem viccelt ha a pusztításukról volt szó, s ezt éreztem most is végig a négy napos láz alatt: jó dolog ez, a legjobb, amit jelen helyzetben az én csodálatosan okos testem tehet.

A "B" vírusokra általában mindenki rálegyintett, mert nem jártak ilyen állapotokkal - nos, valóban nem, viszont egy szimpatikus B vírussal akár hetekig, hónapokig is elkínlódott a szervezetem, mire végre megszabadult tőle. Emlékszem, hány tél volt amit gyakorlatilag végig betegeskedtem anélkül, hogy akár csak egy fránya hőemelkedésem lett volna...

Ami viszont rettegéseim legújabb eredője, az Anyám esetleges megbetegedésének lehetősége.

Nem győzöm magam nyugtatni, hogy "majd akkor megyünk át a hídon ha odaértünk"; hogy egyáltalán nem biztos hogy elkapja; ha elkapja, lesznek tünetei, s ha ne adj isten lennének, akkor sem bizonyos hogy annyira súlyosak.... de azért nagyon féltem.

Az a faramuciság, hogy minden, köztünk valaha feszült, feszülő ellentét ellenére, én nagyon szeretem az Anyámat. Valahogy úgy, mint ahogyan a mű szeretheti az Alkotót.

Hisz minden jó és rossz tulajdonságom létrehozásában (a rendetlenséget kivéve, erről korábban írtam); a világnézetem alapjaiban; a munkámban; a sorsomban - mindenhol ő irányított; nagyon jelentősen beleszólva a lehetőségeimbe - némely dolgokban segítő módon, másokban egyenesen rombolóan.

Emiatt életem legnagyobb ambivalenciája a vele való kapcsolatom; olyan energetikai mező, melynek kitisztítására csak remélhetem, hogy elég lesz a még hátra lévő életem.

- Egy könyvet látok benned - mondta Segítőm az első találkozásaink egyikén. - Egy könyvet egy kislányról.

- Igen... - mosolyodtam el.

- Az Anyám regénye. Régen tervezem, hogy egyszer megírom. De még... még nincs itt az ideje - hárítottam tovább a rám jellemző módon.

...

Akkor azt hittem, hogy a hárítás oka a szokásos, írói képességeim iránti bizonytalanság, az a - korábban megemlített - üvegplafon. 

De a pár nappal ezelőtti események más megvilágításba helyezték a dolgot.

Anyám regényének megírásához egyetlen dolog hiányzik, melyet el kell érnem, mielőtt érdemben hozzákezdhetnék.

Az a dolog, ami ebben a kapcsolatban egyáltalán nem volt szokásban; egyikünk sem adta meg a másiknak.

Ez pedig a feltétel nélküli szeretet, aminek alapja a megbocsátás.

No ez az én sorsfeladatom erre az időszakra.