A tegnapi kezelésnek köszönhetően, a mai nap sokkal könnyebben ment. Nem érzem a tüdőmet-légcsövemet támadó kellemetlen érzést, és nem is fáztam annyira.
Viszont lágy lustaság öntött el délután. Pedig még mikor hazaértem a Covid tesztről, úgy gondoltam, hogy én most nekiállok és háztartok erősen, főzés, mosás, mosogatás végeláthatatlan feladatai kígyóznak akárhová nézek...
Aztán jól lebeszéltem magam az egészről, sokkal szimpatikusabb volt elheveredni az ágyon és gyökércsakra megerősítő meditációkat hallgatni mindenféle háztartási vagy szellemi munka helyett.
Így tettem tehát, és az álom és ébrenlét határán hallgattam a meditációt a vöröslő örvényről, mely balra forog; mígnem elérkeztünk két kérdésig.
- Ki jut eszedbe arról a szóról, hogy biztonság?
- A lányom - válaszoltam magamnak.
- És arról, hogy elfogadás?
- Robi.
És ha égi lények, segítők is lehetnek?
- Gábriel.
Eddig még nem lett volna baj. De utána elkezdte a hang magyarázni, hogy most már felnőttél, és önmagadban kellene ezeket fellelni...
Akkor esett le nekem, hogy itt egy normális ember valószínűleg a szüleire gondol.
Nekem eszembe se jutott egyik sem, s ez nyilván nem lehet véletlen... és ettől sírni kezdtem, olyan világosan éreztem, hogy ez a tény mennyire szoros összefüggésben van azzal, hogy én abban az állapotban vagyok, amilyenben.
Igazából csoda, hogy ennek a bekövetkeztére 50 évet kellett várnom. Csoda, mely mutatja, mennyire erős vagyok.
Mindezeket leírtam Segítőmnek is - van baja velem elég - majd mint aki jól végezte dolgát, elkezdtem hallgatni a Gayatri Mantrát (még mindig a valósághoz kötődés erősítése jegyében).
A zene elvitt engem egy vad, törzsi szertartásra: a vízparton hatalmas máglya égett az éjszakában, dobok hangjára táncoltam - s egyszer csak előkerült már megint, ki tudja, honnan, a tudatalatti melyik bugyrából kúszik elő újra meg újra, de ismét ott volt Forradalmár.
- Menj innen - mondtam neki megmerevedve.
- Menj innen. Nem kell engem szeretned. Feloldozlak a szavad alól. Menj békével.
- De én nem tudlak téged nem szeretni - mondta a Zember, aki annyi bánatot okozott nekem.
Idegességet éreztem, rossz érzés vett erőt rajtam.
- Ne beszélj hülyeségeket! A barátnőd szerint bennünk semmi közös nincs, máshogy látjuk a világot, más értékek fontosak nekünk. Menj innen, ne szeress engem.
- De én nem tudlak nem szeretni téged - mondta az a nagy darab ember majdnem sírva, és én ledöbbenve néztem.
- De miért? Miért mondod ezt?
- Mert... mert én voltam az apád.
És akkor megéreztem, hogy igen, talán lehetett egy élet egyszer... egy élet, melyben már találkoztunk, melyben fontos kapcsolat volt köztünk. Fontos kapcsolat, mely nem sikerült valami jól. Ezt éreztem, és sikerült újra sírnom, pedig ez már, oldás ide vagy oda, végképp nem volt betervezve a mai napra.
Aztán furcsa látomásom volt: letérdelt a homokba és kaparni kezdett, mintha az alig látható földcsakrámat akarná elérni és tölteni fénnyel; többször kellett mindenféle oldó mondatot mondanom, mint családállításnál, hogy felelős vagyok a sorsomért és én alakítom; meg hogy örömmel látom hogy ő is felelős a sorsáért; mire legalább újra eljutott az álló testhelyzetig, ha görnyedten is.
Utána táncoltunk kicsit a tűz körül, komolyan és méltóságteljesen, mint férfi és nő - de távolságtartóan. Később valahogy oda keveredett Robi is, - öcsikém! - örültem meg neki; majd megráztam a fejem (nem jó ez így- futott át a gondolat) és megpróbáltam rá férfiként nézni - hát nem sikerült, de a szeretet és az előbb említett elfogadás vidám szikrákat gyújtott körülöttünk, tácoltam kis pajtásommal, és ezt Forradalmár mintha rosszallta volna; mármint a kispajtási státuszt; de a kispajtim a kispajtim, túl vagyok már azokon a körökön, hogy más legyen belőle, akármennyire is érzem az utóbbi időben részéről az elfogadást áramlani felém. Persze hogy elfogad. Kispajtim. Persze hogy örülök, hogy elfogad a kispajtim.
Végül meguntam mindkettőjüket, és elküldtem őket. Robi egy szóra eltávozott - mindig ezt csinálja, a való életben is; aggódik értem, vigyázzak magamra, majd távozik, mi nem tudunk tartósan egy energetikai térben egymás közelségében megmaradni, és ezt már meg is szoktam, sőt, rég nincs is rá igényem.
Forradalmár nehezen távozott, meg kellett ígérnem neki hogy eljöhet máskor is - nem sok kedvem volt hozzá, azt hiszem, akkor, ott, már fárasztott engem ez az egész - és utána tovább folytattam a táncot a dobok hangjára a tűznél - egyedül. Felszabadító érzés volt.
...
Később, mikor - legalább félig-meddig - már visszatértem a Földre, azon tűnődtem, hogy miféle kapcsolat lehet rég nem látott apám (...) és vér szerinti szüleimhez való kötődési konfliktusaim között; melyek az alsó csakrák működését és vele az egészségemet lassan de bizonyosan így hazavágták.
Választ ugyan nem kaptam, de egy furcsaság elkezdett motoszkálni az agyamban.
- Apámtól nem kaptam meg a biztonságot, anyámtól nem kaptam meg az elfogadást - sommáztam a múlt történéseit; kiegészítve Nevelőapámmal, vagy minek nevezzem, akitől szintén nem kaphattam meg a biztonságot az ismert okokból - majd betolakodott Gábriel alakja a képbe.
Gábriel - őrangyalom. Nem csupán azért lett az, mert apám is, én is az ő nevét kaptuk. Van ennek egy sokkal mélyebb vonulata is.
Gábrielt sokszor a vér szerinti apámhoz hasonlónak képzelem. Nagyon gyakran látom az arcára vetülni Apám arcát.
- Gábriel a hírhozó. Nem feladata biztonságot nyújtani. Ő világosságot hoz. Tulajdonképp... egy küldönc. Nem apa. Valódi Atyád küldte maga helyett.
Itt már egész szépen belementem a teremtés mítosz analógiáiba, sok is volt ez nekem; de hiszen Apámra sosem tekintettem úgy, mint szülőre szoktak; túlságosan bogaras volt, különc, enyhén antiszociális, és semmiképp nem egy követendő példa.
Egy csavargó... ahogy a Lord énekelte.
Nem tudom, hogy ebből a pakkból így mi fog kisülni, de jó lenne már végre minden energiának a helyére kerülni és visszatalálni ahhoz, akit illet.
Hogy végre legyen kedvem élni.
Gyökércsakra dinamikus meditáció
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Látogatóm! Köszönöm, hogy elolvastad írásaimat. Véleményedet az olvasottakról köszönettel fogadom.