Csillagocska

Mikor visszajelöltem, nem tudtam, hogy a furcsa, ismeretlen név alatt Csillagocska jelentkezik, De miután azonosította magát, tudtam, hogy ma nem úszom meg blogbejegyzés nélkül, akkor sem, ha másik öt fontos feladatom lenne a Túlélés jegyében.
Nem úszom meg, mert megrohantak az emlékek: ahogy Csillagocska is írta (sok tűnődés után találtam ki ezt a nevet a részére, de találó, olyan kis bohó volt akkoriban) - fiatalok voltunk, (ő fiatalabb), vidámak, folyton nevettünk, szabadok voltunk.
Igen, szabadok, hisz nem volt kötött munkaidőnk, ki-ki úgy alakította a dolgait, ahogyan neki a legjobb volt. Akkor szoktam rá a 11 órakor kezdődő munkanapra, mely azért eltartott este hétig-nyolcig, ha belejöttem, de olyan is volt, hogy tizenegyre mentem és hatkor már le is léptem. Senki meg nem mondta, mit csináljak, és milyen időbeosztásban - a munkának kellett kész lennie határidőre, és az kész is volt. Egyébként meg éltük az életünket: én például nevelgettem a három gyereket, vihorásztam a kollégákkal, és ha A. bejött a szobába, elakadt a lélegzetem.
Asszem nem csak az enyém.
...
Eszembe jutottak a régi ismerősök, Csillagocska pasija a terepjáróval (terepjáró.akkor.), aki kifizette a mellnagyobbító műtétet (mellműtét.akkor!), és aki egy eszement dúvad volt, tele pénzzel meg diplomával, de ezek nem segítettek rajta. Erzsi, akinek köszönhetően el tudtam szakadni onnan... nehéz volt... és olyan alakok is, mint például Pepita Péter, aki mindig is rajongott értem kicsinység, eleinte talán azért, mert én voltam a "főnök nője" (nem a főnöknője, értitek... különben az se voltam, de ez, mint tudjuk, bonyolult, és még a saját családom se hitte el), és akivel épp tavaly viselkedtem hálátlan módon. Hálátlan módon, mert régebben egyszer még segített is másodállást találni - de bármennyire rendes fiú is, egyszerűen elviselhetetlen az örökös dumájával meg a mindent jobban tudásával. Nem volt esélyem, hogy elmagyarázzam neki, mi a gond vele - és miután a válása után folyton engem hívogatott és velem akarta analizálni az életét, végképp elfogyott a cérnám. Lehet, hogy mást is akart volna esetleg? Isten őrizz...
(Felrémlett az is, hogy vajh az ismerősök közüli letiltás hálátlanság volt-e részemről, de azt hiszem, ebben az esetben inkább önvédelem.)
...
De, ha őszinte akarok lenni, a többiek csak később jutottak az eszembe, mert Csillagocska írta, hogy egy kolléganőnk akivel együtt dolgoznak, A.-nak is dolgozik... Kérdezte, hogy tartom-e Vele a kapcsolatot. És, hogy a kislánya már iskolás.
Én pedig, hogy ezért nem... hogy mai ésszel már sok mindent másképp csinálnék... de nem lehet visszaforgatni az idő kerekét, és hogy időnként azért imádkozom, hogy boldog élete legyen.
...
És akkor hirtelen ott termettem a könyvelőiroda előtt, csütörtök este volt, karácsony előtt, kavarogva csillogott a lámpafényben a friss hó, belepte A. kocsiját. Ketten kezdtük el tisztogatni, szállt a friss hó, csillogó szemcsék kavarogtak, és a kezünk egy pillanatra a szélvédőn összeért. Valami megmagyarázhatatlan vidámság áradt belőlem, szinte cigánykereket vetett bennem az öröm, boldogság szikrázott a hópihékben... és nem szóltunk semmit, ez a pillanat is elmúlt, nem volt több, csak egy érintés, egy tekintet.
...
Közben vége lett az előadásnak, ballagtam a karácsonyi díszbe öltözött városban, mint egy hülye, nem a mai utcán jártam, hanem a 14 évvel ezelőttin... Már az Oktogonnál bandukoltam, mikor a tudatosság első ébredésével rászóltam magamra: oké, nem tudsz az érzéseid ellen tenni semmit. De figyeld meg őket! - jutott eszembe a tanítás. Ekkor tudatosult bennem, hogy bár reszketek, mégis ver a víz, és ennek semmi köze nincs a külső hőmérséklethez és egyéb földi dolgokhoz.
Eszembe jutott, hogy ilyet már éreztem.
Azt hiszem, hogy nagy érzelmi megrázkódtatások újabban ezt váltják ki belőlem, ezt a váltólázhoz hasonló állapotot.
Ez az állapot annyira fáj, hogy jó.
Mint a karácsonyi fények.
...
Miután ezt megállapítottam, megint elmerültem a múltba. A Margit hídon mentem át, az ég kék volt, a bárányfelhők szépek, minden vidám, mert előző este nekünk szájharmonikázott Takács Tamás, és - egy rövid időre - újra reménykedtem, hogy talán mégis jóra fordul minden.
Felhívott. Olyan 11 óra volt.
- Kialudtad magad? - kérdeztem, lágy és boldog hangon.
A válasz nem volt se lágy, se boldog, tényszerűen, kicsit rekedten sok szerencsét kívánt az új munkahelyemhez... és mikor kattant a vonal, megértettem, hogy nincs miben reménykedni.
Mire a Feneketlen tóhoz értem, a világ szürke lett. Nem látok színeket... minden szürke: a padok, a víz, a virágágyások, az emberek...
Sokáig ültem ott.
Nagyon, nagyon sokáig.
...
Rutinosabb voltam, mint Mosolyalbum esetében: csak három évig tartott a zombi-lét. Három évig nem lehetett beszélni se róla... rágondolni se... három évig volt szürke a világ.
Három év után ébredtem fel, és felfedeztem - a családomat.
Az a három év olyasmikkel telt, mint építkezés, gyereknevelés, küzdelmek... a szokásos. Nagy elánnal vetettem bele magam, hordtam a téglát, kevertem a maltert munka után. Addig se kellett gondolkodni. Ezen.
De három év elteltével már nem sírtam el magam, ha eszembe jutott A.
És már csak ritkán jutott az eszembe. Addigra megtanítottam magamnak, hogy ez az élet rendje.
Ez idő alatt megnősült, megszületett a kislánya... és én belenyugodtam, hogy minden jól van úgy, ahogy van.

Mostanában megint időnként eszembe-eszembe jut. És tudom, hogy ez nem véletlen.
Valami oka biztosan van.
Mint Csillagocska felbukkanásának.

A Blaha felé jártam már, mikor feltettem magamnak a kérdést: vajon miért nem történt semmi köztünk abban a három évben?
És furcsa válasz érkezett rá.
Mert így legalább van egy olyan emléked, amit soha, senki és semmi nem tud elrontani. Ez az emlék Neked mindig tele lesz aranyfényben kavargó hópihékkel, elakadó lélegzettel, csendes esti beszélgetésekkel finom vacsora mellett valahol a Belvárosban, tele lesz szeretetmasszázzsal, excel tanulással, szájharmonikaszóval - mert ez így telesen és visszavonhatatlanul a Tiéd. Bármi más csak rontott volna ezen az éteri álmon.

Ezzel együtt, még mindig éreztem, hogy a hidegrázásos izzadás még nem múlt el, és diagnosztizáltam, hogy azért, mert ez a történet valahogy... még a mai napig sincs lezárva véglegesen, nem úgy, mint néhány egyéb. Ez a szál még mindig élő kötődés bennem.

A Ferenc körútig eljutottam oda, hogy talán itt az ideje, hogy valahogy eloldozzam.

Nem tudom.
Semmit nem tudok.

Mindenesetre ott tértem vissza - nagyjából - a jelenbe.