Kedves Naplóm,

mozgalmasan teltek az elmúlt napok, és én tartozom Neked egy hosszas elmélkedéssel a kompetenciáról, mint fogalomról, annak szerepéről az életünkben és fejlesztésének fontosságáról.
Tartozom Neked vele, de azokban a napokban, mikor ezen meditáltam, épp dühöngött a cégnél a munka és kilenc-tíz óra meló után már hátam közepére se kívántam számítógépet.
Azért nem adom fel a témát, nem is tehetem, mert érdekes felismerésekre jutottam elmélkedéseim során.
Bízom benne, hogy az ünnepek közötti nyugisabb periódusban erre is visszatérhetek.
Most azonban csak a történésekről szeretnék beszámolni.
Kezdjük azzal, hogy - számomra is meglepő módon - megkaptam a fizetésemelést, amire már nagyon szükségem volt. Ez teljesen pozitív hír, az előzmények tükrében, meg önmagában is. Végre valami, aminek fenntartás nélkül képes voltam örülni.
Az év vége tényleg, a szokásosnál sokkal nyugodtabban alakul, ami az anyagiakat illeti: még némi szerény karácsonyi ajándékra is nyílt mód, nem csak az lesz, mint az elmúlt években: a fa alatt cetli, rajta egy elviselhetetlenül nagy összeg: nesztek, ennyivel csökkent idén a tartozás, szép ajándék, neem?
A cetlit azért találtam ki, hogy egyáltalán valami legyen alatta...
Hát az idén más is lesz: András övet kap, Andi ruhát, vettem Szomszédasszony inspirációjára egy ezoterikus társas játékot (erről bőven fogok itt értekezni majd, az az érzésem...).
A tegnapi nap különösen hajtós volt: reggel rohantam bevásárolni, késésben voltam, mert el kellett vinnem Mamát orvoshoz. Szegénykém, alig bír csoszogni, öt méterenként meg kellett állnunk, mert fáj a csípője... aztán leültünk az orvosnál, várakoztunk, elmúlt a fájdalom és olyan boldogan beszélgetett, mint egy kislány. Úgy is éreztem egész idő alatt, mintha felcserélődtek volna a szerepek: én vezettem őt, és ő jött belém kapaszkodva, bizalommal, mint a gyerekeim régen... s ebben a mozdulatban benne volt, hogy egyszer majd én fogok így a lányom kezébe kapaszkodni, az egész olyan szomorkás volt, torokszorító és bensőséges, Mondtam valamit, és nem reagált, csacsogott tovább, és én megkérdeztem hangosabban, hogy hallja-e egyáltalán, amit mondok.. mire válaszolta, hogy nem, ő nem hallja. A szemben lévő falnak támaszkodó fiatalasszony elmosolyodott: "Milyen aranyos!" - mondta, és igen, Anyukám aranyos volt, mint egy kislány, aki végre az anyukájával lehet. Furcsán meghitt perceket éltünk át így együtt.
Aztán berohantam a bankba, ő a piacra csoszogott egy kis töpörtyűért, aztán leült az Allee előtt egy padra, sütött a nap, és amíg rám várt, beszélgetni kezdett... én megvettem még a szaloncukrot, és végre elmentünk hozzá, és elkezdhettem főzni.
Akkor már háromnegyed 1 volt, és a lányom a lépcsőn ülve várt minket, bent pedig rögtön lefeküdt.
Fél óra múlva megérkezett Zsolti fiam, és én idegeskedni kezdtem: négy óráról volt szó...
Bement a szobába és olvasni kezdett, én pedig még nagyobb fordulatszámra kapcsoltam.
Orjaleves, töltött és rántott karaj, főtt krumpli, rizibizi, kókusztorta - ennyit sikerült összehoznom délután négyig, meg némi salátát.
De olyan fél három felé már nagyon szomorú voltam, hogy már megint az zajlik, ami egész életünkben: én kint a konyhában, a gyerekek bent, külön-külön, még beszélgetni sincs módom a nagy fiammal, akit évente csak pár alkalommal látok...
Anyu megsajnált és bement kicsit a lelkére beszélni. Kihívta őt a konyhába, és ez után olyasmi történt, ami már régen nem: beszélgetni kezdtünk.
Úgy tűnt, hogy jól érzi magát, kicsit beszélt arról, hogy hogyan élnek, mivel foglalkoznak... bár itt-ott finoman gunyoros volt, de összességében nem bántóan. (Az elmondottakon azért van mit meditálnom, de ez nem ide tartozik.)
Közben felébredt Andi és befutott András is, kihúztuk a nagy asztalt, ettek, mi Anyuval kiszolgáltuk őket, ...aztán egyszer csak Zsoltinak mennie kellett, pakoltam neki meg az ismeretlen barátnőnek, (aki most épp harminc évvel idősebb, de csak mert meg mertem kérdezni) sok kaját, meg az ajándékokat.
Nem akarta elvinni, de ráerőltettük. (Tulajdonképp nem is tiltakozott nagyon.)
Hiba volt.
Mikor Mama levitte a szemetet, a teljes pakkot ott találta, szépen becsomagolva, a kuka mellett, érintetlenül. Csak a karácsonyi ajándékot vitte el.
...
Persze ezt még nem tudtam, mikor elment, boldogan leroskadtam rövid időre, aztán András elment Manóhoz, én meg nekiálltam kirittyenteni magam a céges vacsorához, bár a tagjaim leginkább ágyikó után vágyakoztak az egész napi talpalás után. De ha egyszer menni kell, akkor menni kell. És, ha már menni kell, adjuk meg a módját.
Megtörtént.
A helységbe lépve választhattam: leülök a főnöki asztalhoz, ahol Mr.Weissmüller kissé kelletlenül tápászkodott...
("- Te fogytál mostanában?"
" - Igen, de szándékosan."
" - Ne csináld. (Sose voltál kövér. Inkább tenyérbe mászóan csinos, mint egy divatlapfickó. Most meg már szürke az arcod és beesett. Kár lenne azért az esztétikai jelenségért, amit naponta szolgáltatsz. Más jó úgysincs benned. Ne legyek igazságtalan. De ha egyszer jól esik.)
- Direkt csinálom, az ízületeimet akarom megkímélni. (Főnök úr okos tojás, biztos tudja, mi a jó neki. Vagy nem. Ő baja. Kár vitatkozni. No answer.)  
...vagy a pórnép között keresek helyet.
A kérdés rövidesen eldőlt, Egysörös meg Ügynökfiú integettek, hogy menjek oda. Így tettem.
(Ügynökfiút nem én neveztem el így. Morgó mesélte, hogy amikor felvették a céghez, Vezérünk azt mondta róla: "Ez a fickó olyan, mint egy biztosítási ügynök". ...Szóval, azt ne képzeljétek, hogy másoknak nincsenek furcsa képzettársításai embertársairól. Mindenesetre a Biztosítási Ügynök túl hosszú álnév, maradjunk az Ügynöknél.
Tehát, oda akartam ülni közéjük a padra, de intettek, hogy nekem szemben van a helyem. Leültem,és rövidesen rájöttem, hogy itt szesztestvériség született: Egysörös hozott egy üveg Jagert, azt szivornyázták suttyomban, meg- megkínálva a többieket is.
Nem sokkal később befutott Kétbalos is, letelepedett melléjük, és onnantól kezdve igazán vidáman alakult az este. A három fickó egymást túllicitálva sztorizott, vicceket meséltek, és fényezték az egómat. Nagyon jól szórakoztam.
Kétbalos többször szavakba is öntötte, hogy magas a tetszési indexem nála, de a másik két illetőn is láttam a néma és leplezni próbált csodálatot.
- Hiába, mit tesz a festék! - konstatáltam a leesett állakat, mire sietve biztosítottak arról, hogy a falon is van festék, de azt mégsem bámulják így.
Kétbalos különösen elemében volt: nem fukarkodott a dicsérő jelzőkkel, és ettől szöget ütött a fejembe, hogy már a mátrai kiránduláson is furcsán viselkedett. Ott is folyton körülöttem fordult elő, és másfél órákat locsogott, jó szokásához híven, a semmiről. Akkor mindezeket a parajelenségeket még csak úgy értelmeztem, hogy informatikus a lelkem, attól ilyen elviselhetetlen. Most viszont ki kellett egészítenem a mondatot: informatikus a lelkem, és udvarolni próbál, attól ilyen naggyon elviselhetetlen.
Egysörös, aki már túl van jó néhány tapogatódzó beszélgetésen, és pontosan tudja, mi újság nálam, elintézte a dolgot azzal, hogy bevett még néhány Jagert, és elsütött egy nem túl szimpatikus viccet a székely bácsiról meg a stopposlányról - de Kétbalos mindebből semmit nem fogott fel, épp ott tartott, hogy megnősülne ő harmadszor is (mert az első házasság a hit győzelme a józan ész felett, a második a remény győzelme a tapasztalat felett, a harmadik pedig a hülyeség győzelme mindenek felett), ha találna megfelelő partnert. Nekem meg ettől már vakaródzhatnékom volt, csendben bámultam a fali lámpát és vártam a happy endet.
Mikor vége lett a cécónak, Ügynök bejelentette, hogy ő, meg Egysörös folytatják a züllést valahol, és nincs-e kedvem csatlakozni. Kedvesen mosolyogva hárítottam, azzal, hogy nagyon fáradt vagyok (ez igaz is volt).
Egysörös oda se jött. Nem akart szembesülni azzal, amit ő - a lelke mélyén - pontosan tudott.

A buli után Csabához mentem aludni.
...
Másnap reggel az én drágám ismét elkezdett cukkolni a súlyom miatt (mert, mint Szomszédasszony megjegyezte, javul a látása - s erre az észrevételre most még azt se mondhatom, hogy ne lenne jogos.)
Kedvesen rámosolyogtam, és elmondtam neki, hogy szóljon, ha bármi kifogása van, tegnap este csak három jelentkező volt a pozíciójára.
Nem szólt, én meg mosolyogva távoztam. Nem kell azt tudnia, hogy nem cserélném le rájuk. Még elbízná magát. Pedig egy elbizakodott pasinál rondább látvány nincs.