Nem jó nap

Ma nincs jó napom. Pedig ez az egész nem is így indult...

Este még viszonylag egyensúlyban voltam. A tegnapi nap kellemesen telt, tudatában ennek a kapcsolatnak a lehetőségeivel és korlátaival, elfogadva, hogy ez még mindig jobb így, mintha két éve próbálkozásról-próbálkozásra vándorolnék... egyszerű matematikai képlet alapján jön ez ki, ha összeadjuk a két év alatt előfordult szexeksönök számát és elosztjuk a partnercserék miatti fertőzési kockázatokkal, akkor a (jóval) magasabb számláló melletti nevezőérték (=1) egyértelműsíti, hogy két rossz közül miért ez a kisebbik.
Tavaly történt, nyáron valamikor, hogy beláttam, hogy ez a kapcsolat, horizontálisan és vertikálisan is, nem más, mint az elején (nem az én számból) elhangzott definíció. (Mennyire bántott akkor ez engem! Mennyivel többről álmodtam!...)
Mára megtanultam helyén kezelni a dolgot. Tény, hogy bennem több a cselekvő szeretet, ...de az is tény, hogy jól érzem magam vele, ha nagy ritkán együtt vagyunk. Kiválóan ért hozzá, hogy kedves, nyugodt, pihentető légkört varázsoljon maga köré. És ez nem is olyan kis dolog, pláne egy ilyen hajszolt teremtésnek, amilyen én vagyok. Tudom értékelni - még ha erre sose hegyeztem ki a blogbejegyzéseimet, hanem csak a bosszantó dolgokra. Ez igazságtalanság volt részemről, belátom.
Az eltelt idő alatt (részben az ő hatására, - emiatt is köszönettel tartozom) sokat önállósodtam. Ennek egyfajta következményeként eljutottam odáig, hogy már én sem akarom szorosabbra fűzni ezt a dolgot. Tudomásul vettem, hogy a saját életemnek is megvannak a maga - számára, és valószínűleg a normális, önmagára valamelyest adó férfiak többsége számára - elfogadhatatlan korlátai.
Ezeket a korlátokat magamnak teremtettem, és magamnak is kell megbirkózni velük.
Ez alighanem - előbb-utóbb, nagy energiaveszteségek árán, így vagy úgy, de - sikerülni is fog. Most már minden okom megvan, hogy ezt feltételezzem.
Nem is lenne korrekt és méltányos bárkit is belerángatni ebbe a küzdelembe, holmi szubjektív érzelmi szálakra hivatkozással. Teljesen igaza van, hogy távol tartja magát ettől az egésztől. Bárkinek igaza lenne.
És nekem is igazam van, hogy már nem vagyok szerelmes belé - pontosan a fentiek miatt.
Azért még szeretem.
Jelenleg ez egy "barátság extrákkal" típusú kapcsolat. Mindkét fél részéről.
Nekem, azt hiszem, a következő 3 évben, még nem is lesz módom rá, hogy egy valamit érő hapsi mellett esélyem legyen egyenrangú társnak lenni.
Más meg nem szeretnék lenni... évente öt-hat fickónak, a 10/5 (például) sokkal rosszabb arányszám a jelenleginél. Nagyságrendekkel. ...akkor inkább marad ez. Kevésbé érzem megalázónak.

A barátaim folyton biztatnak, hogy azért ne gubózzak be egészen - és ebben alapvetően igazuk van, megfigyeltem, hogy a szóbeli kommunikáció már sokkal nehezebben megy, mint a virtuálszösszenetek műfaja. Mégis, anyagi és egyéb lehetőségeim korlátozott volta miatt, illetve alacsony kockázatvállalási hajlandóságom miatt is, inkább virtuáliában tobzódok, újabb és újabb ismeretlen ismerősöket találva, pusztán önmagam szórakoztatására. (Higgyétek el, az a viszonyszám eléggé racionális érv egy könyvelőnek ahhoz, hogy szem előtt tartsa. Virtuálisan, ezt tudjuk, nem lehet teherbe esni... egy újabb gonddal kevesebb... És három év még hosszú idő. Addigra, kis szerencsével, a mostani függetlenek mind elkelnek. Drukkolok mindenkinek, hogy így legyen...)
Egyébként, azt hiszem, hogy ha még három évig így élek, nem is lesz már igényem "tisztességes" párkapcsolatra. Megvannak azért az önállóságnak a maga előnyei. Például, nem kell annyit alkalmazkodni...
Egyre jobban megértem anyámat, miért élvezi annyira az egyedüllétet.
Egyedül élni jó.

Mai rosszkedvemnek nem is ez az oka.
Este három keréken jöttem haza a villamosmegállóból - defektes a jobb első, de még ez se tudta kedvemet szegni. Évek óta nem cseréltem gumikat, várható volt, hogy valamelyik a közeljövőben megadja magát.
Elkönyveltem, mint jövő heti kötelező kiadást.
A lakásban hideg volt és rendetlenség. Ez alól kivételt csak a lányom szobája képezett: ott meleg volt, rendetlenség és illatos füstszag.
Az asztalon egy vízipipa figyelt.
- Nincs benne nikotin, ugye nem haragszol? Ez csak illatosított vízgőz, ilyen illatos kristályok vannak benne - mutatta a dobozt. - De olyan jó beszívni a füstöt...
Itt már elborultam.
- Jó beszívni a füstöt??? A bátyád is így kezdte, és most? Nézd meg, hogy hol tart! - akadtam ki.
- De ebben nincs nikotin!...
Kifordultam a szobájából, nem akartam pofont adni neki, mert az nem is csak neki szólt volna, hanem Banducinak is legalább annyira. Igazságtalan pedig nem akartam lenni.
Ezután feltöltöttem a cirkót, bekapcsoltam a fűtést, vacsorát csináltam...
Nem, nem álltam neki mosogatni, egyrészt a kisasszony feladata lett volna, másrészt úgy gondoltam, hogy heti egy pihenőnap nekem is jár, vén p.csa fejemnek.
11 órakor lefeküdtem aludni.
Ma fél 11-kor keltem. Kivételesen finom meleg volt a szobámban, a szeretett pihe-puha ágyamban... (Ébredés után az első gondolatom az volt, hogy el kéne adni. Úgyis fölösleges nekem egy ekkora dupla ágy, a jövőben várható életvitelemet tekintve különösen.)
A cirkó kivételesen szolidáris volt velem.
Rendesen dolgozott egész éjjel, egyszer se akadt le. Talán kitisztult a fúvókája. Remélem. (A legjobbkor történt ez vele..)

Aztán jött a beborulás.
Fel akartam kapcsolni a vizet... se kép, se hang.
- Hát ez vagy elfagyott, vagy szétjött valahol!...
Körülnéztem a konyhában: mosatlan edény halmok, szennyes ruha - hegyek...
Banduci sehol, ő tegnapelőtt barátnőzött, tegnap szalagavatózott, bent aludtak a Német utcában, ...én meg ehhez egyedül reménytelenül kevés vagyok.
Esz az ideg.
Ráadásul G is bejelentkezett, Banduci bizonyítványa felől érdeklődött (semmi újdonság, katonás ez most is, vagy inkább ugróiskola, 2-1-2-1-1-1...) és izélgetni kezdett, hogy ő így meg úgy, korrepetálja szívesen tovább... kérdés, hogy minek? Banducin eddig se fogott ez az egész, eztán se hiszem, hogy bármi értelme lenne. Ahhoz az alanynak akarnia kéne... Arra viszont alkalmas volt ez az eszmecsere, hogy rosszkedvem tovább fokozódjon.

Majd ismét meghallgattam, hogy én vagyok a hibás, mindazért a rosszért, ami az életemben eddig utolért, hogy megloptak, becsaptak, kihasználtak, megvertek, és a gyerekeimmel kapcsolatban kialakult helyzet miatt is, mert én vagyok az, aki nem képes a sarkára állni, következetes és határozott lenni, és sok dolog felett inkább szemet huny (leginkább csak egy dolog fölött szoktam szemet hunyni, így jobban belegondolva. Ez pedig a cselekvő szeretet hiánya. Ez pedig tényleg marhaság. ...ha viszont nem tenném, valóban egyedül maradnék. Mert az engem körülvevő emberek - a kritikust is beleértve - pont ebből a műfajból buktak meg előttem. Kivétel nélkül, mind. Nem csak párkapcsolatom nem lenne, de semmilyen egyéb kapcsolatom sem. Se gyerekek, se anya... Bár, ha jobban meggondolom, így sincsenek. Csak úgy tűnik, mintha lennének. Ez a legrosszabb leosztás.)

"-Szerinted, ha valakit megloptak, vagy megerőszakoltak, akkor is ő volt a hibás, mert miért nem vigyázott jobban a holmijára, vagy minek ment egyedül éjszaka a sötét utcán?"

No ez, ha elvonatkoztatunk a gyereknevelés kérdéskörétől, és kiterjesztjük az életem egyéb csalódásaira is, egy érdekes elemezni való, és a megbocsátás témakörével szoros összefüggést mutat.
(Kicsit rendőrös ez a hozzáállás, nem?
Vajon miért?...)

Egyébként tény, hogy van min dolgozni magamban/magamon.

Meg kell állapítanom, minden egyes esetre vonatkozóan, a személyes felelősségem mértékét és határait.
Oka?
Kizárólag a személyes fejlődésem, semmi más.

No, ezzel elleszek egy darabig.

Legalább telik az idő.
Fogynak az évek.
Az se rossz.