Aphiémi

Itt ülök az épp-hogy-kifűtött nappaliban, és próbálok megbocsátani az ellenem vétkezőknek...
Kint megítélésem szerint olyan -8 fok van, a vízcső reménytelenül elfagyott (műanyag, nem lesz baja, épp csak mosogatni, mosdani, mosni, és fűtési rendszert tölteni nem tudunk...) ...tehát itt ülök, végighallgattam Banduci negativizmusát, az elátkozott házzal, a családi korlátoltságokkal, a nem életre való eminens osztálytárssal kapcsolatosan, aztán végre elvonult, talán még tanult is kicsinység, mostanáig a fényképekkel babráltam, ...de magamban megint ide lyukadtam ki - vissza-visszatérő motívum számomra napok óta a megbocsátás és az egyéni felelősség kérdése.

"Az a szó, hogy megbocsátani, görögül úgy hangzik, hogy aphiémi. Azt is jelenti, hogy elengedni, elbocsátani, figyelmen kívül hagyni, maga mögött hagyni. Amikor az ember feloldja magában a kötelékeit, amikor nem tapad valamire vagy valakire érzelmileg, sem gondolatilag, amikor fájdalmát és sértettségét maga mögött hagyva elengedi az egészet: az aphiémi. Amikor nem nézünk utána, mert nem a miénk többé: ez a megbocsátás."

( Müller Péter )

Tehát nem nézünk utána, mert nem a miénk többé... Valami ilyesmit érztem tegnap Nagy Fallal kapcsolatban, mikor a lányom zaklatottan beszámolt arról, hogy az apjáék valószínűleg elválnak, piálás volt, verekedés, és Újgyerek elköltözött a nővéréhez, aki - mellesleg - Nagy Falat ki akarja rúgatni a történtek miatt a munkahelyéről (egyéb pikáns részletekbe itt nem mennék bele, de voltak szép számmal, és a lányomnak ezeket meg is kellett tudnia, hiába lakik sok száz kilométerre tőlük...) Hallgattam őt, hallgattam, és közben arra gondoltam, amit nem régen tanultam: légy hálás a koldusnak, hiszen lehet, hogy épp helyetted vállalta magára ezt a nehéz sosrsfeladatot. Tiszteld őt, amiért ilyen kemény útját választotta a tapasztalásnak...
Igen, egy pillanatra hálát éreztem.
Hálás vagyok Újanyunak, hogy önként vállára vette a terhet, melyet én már nem hordozhattam tovább. Remélem, lelkének épülésére szolgálnak a kapott leckék. Én ezeken már nagyon régen túl voltam: az utolsó években még hangos szó sem esett, hisz Nagy Fal alapvetően egyszerű, mint egy doboz szeg, alapjáraton még ahhoz is lusta, hogy agresszív legyen, csak nem kell "bekapcsolni" benne azt a bizonyos nyomógombot...
Hazugság? Diplomácia? Vagy csak extra adag önfegyelem? Nem tudom, de bennem kialakult a vele töltött évek során.

De azért sokkal jobb - nélküle.

Teljesen nyugodtan és őszintén arról kezdtem el beszélni a lányomnak, hogy mennyivel jobb itt... mert ha csóróság is van, de nincsenek jelenetek, viszonylagos nyugalom van (leszámítva az anyagiakkal összefüggő retteneteseket, mint ez a mostani is - sajnos, ilyen erőmön felül túl sok van...)
Csak nézett, és láttam, hogy dereng neki, hogy igazam van.
...
Egyébként túl sokat kockulok.
Ez egyfajta menekülés az anyagi rettenetes elől.
De így magukra hagyom őket... ugyanezzel... a gyenge lelküket... és ez nem jó.
Bárcsak erősebb lehetnék!...
...
Amióta az emésztési gondjaim csökkentek, az eperohamaim nem jelentkeznek. Azt hiszem, hogy ez jelzi, hogy lecsengőben van bennem valami... valami, ami ezt a konfliktust tartósan fenntartotta, valami, ami miatt el kellett fojtanom a saját agressziómat, valami azokból a dolgokból, amiket le kellett nyelnem...
Ma ugyan kicsit elkapott a rossz közérzet, mikor a megbocsátás-felelősség-maradandó negatívumok kérdéskörében eljutottam a főkönyvelőségig, de elővettem a bevált programozást, és nagyon, nagyon megdicsértem magam, valahogy így:

- Csodálatos lény vagy, hiszen annak ellenére, hogy ezt a Tőled, a személyiségedtől annyira távol álló szakmát vetted a válladra azért, hogy megfelelj az elvárásoknak, mégis egész jól csinálod. Jó, lehet, hogy nem Te vagy a legjobb. De nagyon sok, Nálad rosszabb könyvelő szaladgál a világon. És ez a teljesítmény, a Te teljesen eltérő, művészi beállítottságoddal csodálatra méltó. Minden tiszteletem és szeretetem a Tiéd...

Érdekes, de használt.
Elmúlt az epehaj és az enyhe hátfájás is.
Jobb, mint a Seduxen. Avagy: szeresd legalább Te önmagad...

Most, hogy a háláról írtam, eszembe jutott, hogy alapvetően akár hálát is érezhet az ember neheztelés helyett.
Hisz mindaz a gyötrelem, amin átment, tulajdonképp csak megedzette, megerősítette a lelkét.
Mert ami nem öl meg, az megerősít...

Hálás lehet ezen az elven minden áldozat, az összes tettesnek.

Bizarr gondolat.

Nincsenek ezek a dolgok rendbe téve nálam. Nagyon nem.
Hiányzik az aphiémi...

Kaszás Attila: Fényév távolság