Láng

...ma Müller Péter Örömkönyvének néhány oldala volt kísérőm. Segített a mai, sorsomba mélyedős, szomorkás, munkás napon.
...
"...a szerelem nem olyasvalami, amibe tehetetlenül "beleesünk". Nem "ránk szakad". Évekig figyeltem magamat, és másokat is. Láttam, hogy mindig van egy semleges pont, ahol az ember engedélyt ad magának arra, hogy szeressen vagy ne szeressen. Kap egy hívójelet, vagy ő ad magából, ezt nem tudni pontosan. Valami megvillan. De ez még nem szerelem. Ezt a stációt hívhatjuk kísértésnek is. Nem tart sokáig. Néha csak olyan rövid ideig, hogy észre sem vesszük. Ez az a pillanat, amikor még dönthetünk. Amikor a lelkünk még szabad és üres, és válaszolnia kell arra a kérdésre, hogy "Beleessek, vagy ne essek bele?"
...
Titkot mondok, és ez nemcsak a szerelemre, hanem az életünk sok más eseményére is vonatkozik: döntés nélkül ritkán történik velünk valami. Nemcsak szerelem, más sem. De mivel nem figyeljük önmagunkat, ez a döntés rendszerint tudattalanul történik. És nagyon rövid időnk van hozzá. Ha elmulasztjuk, később azt hisszük, hogy az érzés kívülről szakadt ránk, s mi tehetetlenek vagyunk.
Ez nem igaz.
Mindazt, ami velünk történik, igenis akarjuk; néha csak úgy, hogy hagyjuk megtörténni.
...
Ha már itt tartunk, elmondom, hogyan működök én.
Gyakran figyelem magam. Nem hagyom elsuhanni érzéseimet. Utánuk nézek. Sőt, ha sikerül, meg is állítom őket magamban. Ezt úgy képzeld el, hogy felszikrázik bennem egy futó érzés, nem tovább, mint ameddig egy gyufa lángja lobog, de nem engedem elaludni; megállítom, és alaposan belenézek.
Állóképpé merevítem a villanó pillanatot, hogy megvizsgáljam.
Minden lángocskában titkok vannak.
Néha egy teljes élet.
Minden elsuhanó érzelemben egy végtelenül gazdag "genetikus kódrendszer" él. Ha hagynám kiteljesedni, éppolyan csodálatos élet lenne belőle, mint egy megtermékenyített petesejtből: egy egész sorstörténet.
Mondok egy példát.
Beszélgetek egy nővel. Van egy pillanat, amikor felvillan bennem a "láng". Ilyenkor néhány másodpercig beleszeretek. És pontosan tudom, milyen lenne, ha ölelném, ha összeköltöznénk, és élnék vele, hol lenne jó és rossz, hol jönne elő az a sok rejtett tulajdonsága, amit nem szeretnék benne, ami taszítana, ami miatt egy idő után elválnánk egymástól.
Nem "elképzelem", hanem látom. Sőt, megélem.
Egy egész életfilm pereg le bennem - néhány pillanat alatt.
Látom magunkat veszekedni, megöregedni, boldognak s boldogtalannak lenni; látom, hogy hol nem bírna ki ő engem - látom, hogy a felvillanó láng vonzó fényében mennyi jövőbeli gond és bosszúság van elrejtve.
Úgy nézek ebbe a "lángba", mint boszorkány egy varázsgömbbe.
Ott vagyunk benne mindketten, ő is és én is, egy egész lehetséges élet. Néha egészen apró részletekig. Látom például nemcsak azt, hogy hogyan csókolna, de azt is, hogy egy idő után nem viselné el, hogy rendetlen vagyok, hogy a cipőben felejtem a zoknimat, összegyűröm a frissen vasalt ingemet, hogy egy pár hónap után - hiába vibrál most körülöttünk a levegő - nem lenne miről beszélgetnünk, mert kialudna a láng, s szürkévé fakulna az életünk.
Ha fiatal lánnyal beszélek, látom anyának, érett nőnek. Látom öregen. Látom a démonait, melyektől nehezen, vagy sohasem tud megszabadulni. A "láng" első villanásakor még azt mondom: milyen merész, bátor, szókimondó nő - és ahogy belenézek jobban, észreveszem, hogy erőszakos, és talán durva is.
De látok visszafelé is. Látom, milyen kisgyerek volt.
Ez nem ritkaság.
...
Én is így működök - ha működök egyáltalán.
Mert sokszor vak vagyok.
Ha nincs "láng", nem látom a másik embert.
Vannak róla benyomásaim, és mindenfélét gondolok róla - de ez nem ő. Ezek az én rávetített érzelmeim. Nem őt látom, hanem önmagam reflexfényeit az arcán. Vagyis nem az ő életének valódi "mozifilmjét" nézem, hanem azt, amit én vetítek rá, a saját lelkem optikáján át. Az összes vágyamat, félelmemet, vonzásomat és taszításomat "belelátom". Kívánságom és undorom ott van a filmjén. Ha szebbnek akarom látni, az is. És ha irritál a bátor szókimondása, mert mondjuk, én magam gyáva vagyok és túlságosan sérülékeny, hajlamos vagyok az őszinteségét agresszivitásnak vélni. Azt hiszem, bántani akar, pedig ő csak egyenes és nyílt. Ebből egy életre szóló konfliktus alakulhat ki; örökös bántás és megbántódás, amit nehezen, vagy sohasem lehet megoldani.
...
A szerelem idealizál. A közöny kritizál. De a valódi szeretet, mely az érzelmek felett áll: tisztánlátó. Éppen ezért nemcsak azt látja, hogy egy embernek mivé kellene lennie, hanem azt is, hogy kicsoda éppen most. Nem fél odanézni, ahol valakinek a lappangó bajai és lelkének sorsidéző, sötét hatalmai élnek.
Egyszerre látja meg egy ember angyalait és démonait.
Ha létezik különbség szerelem és szeretet között, az itt van: a szerelem vak, a szeretetben azonban kinyílik a szemünk.
Ezt hívják igazlátásnak.
...
Azt hiszem, ezzel a képességgel mindannyian meg vagyunk áldva. De csak olyan villanásnyi ideig működik - vagyis valóban és mélyen csak olyan rövid ideig szeretünk - hogy a hétköznapi életben ez nem mind éber tisztánlátás, csak mint valamiféle homályos sejtelem él bennünk. És ha valakinek nincs ebben gyakorlata, a sejtelmeit nem tudja megkülönböztetni az igazlátástól."
...
Úgy gondolom, hogy minden esetben azt látjuk, amit a másik ember kiváltott belőlünk. ...más eset, hogy számunkra az az igazság. 
...
Az érzések vizsgálatánál nem elfelejtendő, nagyon lényeges, és gyakran nehéz dolog is a miértek felkutatása.
...
Ma este ismét rám szakadt a végtelen magány érzete - mint oly gyakran.
Istenem, add, hogy ne fájjon.
...
Nyugi. Idővel jobb lesz. Megszokod.
Már sokat javultál ezen a téren.
...

Garry Moore