Esti fecsegés - Micimackó esete a mézes répával

...avagy a tények és a szükségletek..

Ma eljutottam egy kedves kineziológus FB oldaláig, aki nagyon tanulságos cikkeket tett közzé párkapcsolat témakörben. A cikkek címe: A szerelem halála.

Ennek második részéből idéznék, röviden. Mert talált, süllyedt...

"Ha vágyképre építjük kapcsolatunkat, annak a másik soha nem tud megfelelni. Innentől kezdve viszont folyamatosan kritizálni fogjuk Őt. Eleinte magunkban, aztán már nyíltan szembesítve őt az általunk elvárt, de részéről ismeretlen fogalmakkal. És itt következik az be, hogy a két fél elbeszél egymás mellett, és nem értik meg egymást. Mert nem is egymásról beszélnek!

Ez ismét frusztrációt fog okozni, és sértődöttséget. Úgy gondoljuk, a másik nem szeret bennünket, közben pedig igen, de csak a maga módján. Jó esetben. Rossz esetben ő is az álomképét szereti, és semmi közünk egymáshoz. És így ha ezt a játékot mindkét fél játssza, akkor úgy él együtt férj és feleség, hogy a kapcsolatban igazából 4-en vannak. Két valós, és két elképzelt személy."

...miután tegnap eljutottam arra a pontra, hogy egy - számomra szimpatikus - emberrel töltött nap végére azon bőgtem (lüktetett a fejem, folyt az orrom és vacogtam a takaró alatt, míg végre el nem aludtam), hogy mennyire hiányzik nekem a párom, és Neki miért kell így viselkednie velem... ma könnyen elfogadtam a tényt, hogy a tegnapi szimpatikus úriember (természetesen) párkapcsolatban él. A furcsa az volt, hogy a vele eltöltött néhány óra (mely alatt fizikai síkon sem történt semmi, és lelkileg is, paradox módon, a végén a fenti, mindent betöltő hiányérzet jellemezte), mennyire ki tudott engem fordítani önmagamból.
..Nem, ő igazán nem tehetett róla. A körülmények szerencsétlen összejátszása sokkal inkább.
De akkor is.

Miért van nekem örökké hiányérzetem, mikor párkapcsolatom is van (vagy minek nevezzük ezt a "szexalapú tákolmányt" - az elnevezés nem tőlem ered, és nem mai keletű... eleinte tiltakoztam ellene, mert magam részéről sértőnek találtam az érzéseimet erre degradálni - a másik fél részéről viszont már akkor nyilvánvalóan magas igazságtartalma volt ennek a mondatnak - különben minek mondta volna?...)

A probléma valahol az önismerettel kezdődik.

Azaz... itt nem arra gondolok, hogy ne lennék tisztában a képességeimmel.
Azt hiszem, sok nővel ellentétben, én pontosan tudom magamról, hogy az átlagnál jobban vagyok ezen a téren eleresztve. Sőt, fel is vállalom, bár kövezzenek meg nagyképűség miatt... :-) Mind belső, mind külső paramétereimet tekintve. (Tele van a világ boldogtalan, szép nőkkel. Tudjuk.)
Ha kell, könnyen és gyorsan tanulok, vészhelyzetben nem leblokkolok, hanem a legjobbat tudom kihozni magamból. Tudok alkalmazkodni, tudok kitartó lenni, ha kell, és tudok nagyon koncentrálni - mindezek ellenére alapvetően kiegyensúlyozott, barátságos, emberszerető vagyok, és nagyon-nagyon, túlságosan toleráns.
Igen, vannak bizonyos hibáim. A számomra kevésbé fontos dolgokat hajlamos vagyok elnagyolni, halogatni, összecsapni. Ez tény.
Általában véve, amerre megfordultam életemben, mindenhol alapvetően kedveltek az emberek, és ez talán az a dolog, amire a legbüszkébb vagyok.
Mostanában különösen igyekszem azerint az alapelv szerint élni, hogy bármerre fordulok is meg, mindig, mindent igyekezzek kicsivel jobb állapotban hagyni, mint amilyenben azelőtt volt, mielőtt oda kerültem. (Ezt az alapelvet a legnehezebb a saját otthonomban érvényesíteni - ez ám a paradoxon, megoldásán sokat kell munkálkodnom, azt hiszem. Bár, mindenkinek a saját gondja a legnehezebb... Különben nem az ő gondja lenne...)
Hogy mellékesen elég csinos pofim is van? Ez tényleg csak mellékkörülmény, (ráadásul az idővel fordítottan arányos - tehát ideje más erősségeimet kidomborítani :-D) bár az emberi kapcsolatok kezdetén jelent némi előnyt. (Hátrányt is, ha az emberre Oktoberfesten, borfesztiválon, egyéb helyeken részegek esnek "Jajdeszépva..szabadegytá..." és hasonló felkiáltásokkal.)
Amiről ebben az esetben inkább szó van, az a szükségletek kérdésköre.
Azt hiszem, a szükségletek kérdésköre egy nehéz ügy, főleg, mert kiskorunktól kezdve úgy neveltek minket, hogy lehetőleg minél kevesebb legyen belőlük, mind anyagi, mind érzelmi síkon. Mert a szükségletek "cikik", a szükségletek a "gyenge pontjaink", a szükségleteinknél vagyunk sérülékenyek, ezek jelentik a "támadási felületet" - ezért inkább elhallgatjuk őket, eltemetjük jó mélyen önmagunkba őket, legjobb, ha mi, magunk sem vagyunk velük tisztában - akkor aztán, ha nincs szükséglet, érzékeny pont sincs.

Az anyagiak kielégítése még csak-csak megy valamennyire, minden szegénység ellenére, mert enni kell, ruhák kellenek, fűteni is kell(ene), ...ezek nyilvánvaló dolgok, nincs róluk mit beszélni, és végül is, a 6000 Ft-os cipő is véd valamennyire az esőben, ha nem is olyan tartós, mint a 20000 Ft-os.

De mi a helyzet az érzelmi szükségletekkel?

Ezek egyáltalán nem nyilvánvalóak. Sőt. Abban a szellemben nevelkedtem, hogy "adni jobb, mint kapni", és én nagy lelkesedéssel vetettem magam az életbe ennek megfelelően. Másfél évtizedig szóló jelszavaim voltak:
"Inkább kopjak el, mint berozsdásodjak!"
"Úgy áradjon szereteted, mint a tűz fénye-melege: mindenkire egyformán. Akik közel jönnek hozzád, azokra több essék fényedből és melegedből, mint akiknek nincs szükségük terád. Családtagjaid, mindennapi társaid s a hozzád fordulók olyanok legyenek számodra, mint a kályhának a szoba, melynek melegítésére rendelik."

..én igyekeztem. Többször, szó szerint, és átvitt értelemben is, majdnem belepusztultam a nagy igyekezetbe. Nem törődtem soha azzal, hogy nekem mire lenne szükségem,  hogy engem mi tenne igazán boldoggá.. nem, ez így nem igaz.
Engem igenis boldoggá tett a szeretteim boldogsága. Látva a mosolygó gyerekarcokat, boldog, és elégedett voltam az élettel, ami jutott nekem.
...de nem kaptam meg azt a törődést... azt az odafigyelést... azt a kis nyugalmat... azt a kis táplálékát a tűznek... amire ahhoz lett volna szükségem, hogy ne aludjon ki bennem a láng.
...
Megtörtént, és sötétbe borult minden.
Évekre.
...
Aztán semmi más vágyam nem volt, csak az, hogy újra meggyulladjon ez a tűz.
Mert fáztam saját magamban.
...
Aztán eljött az a pillanat, hogy újra meggyulladt egy pislákoló lángocska.
Újra hinni kezdtem... hinni az életben, hogy lehet még szép.
...
És megint ugyanúgy jártam.
Sőt, talán úgyabbul.
Semmit, de semmit nem kaptam, ami éltetné a lángot.
Pedig nekem igenis, szükségem lenne rá, hogy átélhessem azt az élményt, hogy szeretve vagyok. Hogy elfogadnak olyannak, amilyen vagyok. Szükségem lenne arra, hogy megsimogassanak. Megöleljenek, csak úgy. Hogy várják a találkozást. Hogy tegyenek azért, hogy létre jöhessen.
Hogy ne felejtsék el, hogy én is a liftben vagyok...
...
Hogy örökké kritizálva vagyok?
Ennek okát most értettem meg, mikor a fent idézett sorokat olvastam.
Sosem leszek elég jó - mert a párom nem engem szeret, és én nem ő vagyok, sose leszek ő, lehet bár nádszálkarcsú a derekam, (neki se volt..) csinálhatok akármit, sose leszek ő.
...
Én tényleg, sokáig hittem, hogy lehet ló a szamárból.
...
Már nem hiszek benne.
Ilyen metamorfózis nem létezik.
...
Sz@r dolog szamárnak lenni.
És egy idő után, igazán unalmas is.
...
És mihez kezdhet magával egy kiérdemesült szamár?
...
Legjobb lenne szaláminak állni.
Ott még talán hasznomat vennék.
...
Na de ne temessük magunkat.
Hogy kicsit viccesebben és Micimackósabban fogalmazzak:

A répa csak répa marad, akkor is, ha mézbe mártogatták... :-D
(Cseszd meg a répádat, nyuszika! Francnak kellett álcázni! Beletört a fogam!...)

Spa Music Relaxation With Piano