Az erdőmelléki villamosjáraton utazni, az valami olyan élmény, mint mikor az állatkertben körbe visz a kisvasút. Csak ott az állatok karámból pislognak rád, tisztes távolból. Ki is van írva: tilos őket etetni.
Ezzel szemben az erdőmelléki sárga villamoson mindenféle élőlény előfordul...
Ma például találkoztam Lutz Gizivel és barátnőjével, a víg özveggyel.
Először nem tűntek fel, pedig átellenesen szemben ültek le. Én viszont szokás szerint elővettem a horgolásomat, mely már sok vidám percet okozott nekem ezen a járaton, (Anyu, ne izélj már, miért itt csinálod? Olyan vagy, mint saját öreganyád! ...Nem baj, fiam, ha Te tudnád, hogy milyen jókat szoktam derülni az emberek reakcióin. Jobb szórakozás, mint maga a horgolás...) és most a szokásosnál is jobban koncentráltam a minta számolására, mert új oldalát kezdtem a hálónak, amiből kis szerencsével mellény lesz a szoknyához. Így a beszélgetés eleje elsikkadt. De azért viszonylag gyorsan eljött az a pillanat, amikor oda kellett figyelni.
- A Betérő csárda! Hát persze, emlékszem - mondta az átellenben ülő hölgy, a munkásosztály - egyébként nagyon csinos, rendezett - fekete hajú képviselője. Hangjában némi nosztalgia csengett, régmúlt vigasságokat és lovagokat sejtetett ez a két rövid mondat.
- Aztán inni szoktál-e még? - kérdezte a másik "hölgy". (Elnézést kérek mindenkitől, de ebben az esetben ez a szó már csak idézőjelek között alkalmazható.) A "hölgy", bár állapota ellenére tiszta volt és rendezett, szemlátomást nem csak, hogy józan nem volt, de arca arról tanúskodott, hogy ez számára nem annyira rendkívüli eset...
A kis fekete, aki nekem első pillanattól rokonszenves volt, ettől a kérdéstől kissé elpirult, majd azt felelte:
- Persze. Néha, ha megkívánom. ...Ahogy elnézem, Te ma is feltankoltál...
- Hát persze, miért is ne? -vonogatta a vállát a "hölgy" vigyorogva. Kedélyes volt, mint minden alkesz ebben a fázisban. És nem nyugodott.
- Aztán férjhez mentél-e?
- Igen, többször is - hangzott az őszinte tényfeltáró válasz.
Az utazóközönség már alig bírt uralkodni az arcizmain. De még nem volt korántsem vége...
A válasz Lutz Gizit újabb kérdés feltevésére ingerelte.
- Aztán hogyhogy többször is?
- Hát mit csináljak, ha kihaltak mellőlem mind? Én hivatalosan is özvegy vagyok. (Meg nem hivatalosan is..)
- Nem bírták a strapát?
- Úgy látszik - felelte a kis fekete. A szemében vidámság-szikrák villogtak, és már velük nevetett a fél villamos.
Lutz Gizi rövidesen felállt és a villamos ajtajához tántorgott. Pont jókor, mert épp megállt.
- Leszállsz? - kérdezte tőle az útitársnője.
- Le, ha ez a Kalotaszeg utca - felelte, majd kiabálni kezdett:
- Hé! Valaki meg tudja valaki mondani nekem, hogy ez-e a Kalotaszeg utca?
Nem tudtuk. Végül egy férfi kiabált vissza az óbégató Gizinek a villamos túlsó végéből.
- Igen, ez az!
- Na, akkor szevasz! - és Gizi halált megvető tántorgással kihaladt a villamos épp csukódni készülő ajtaján.
A kis fekete még mindig a beszélgetés hatása alatt volt. (Én is.)
- Meg sem ismertem. Pedig fiatal korunkban együtt jártunk mulatni. ...megnevettetett. Rám fért, megyek haza munkából. Egész nap meg sem álltam, fáradt vagyok. ...Jó volt ez a kis nevetés.
Csak bólintottam. Tényleg jó volt.
Komár: Sárga villamos
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Látogatóm! Köszönöm, hogy elolvastad írásaimat. Véleményedet az olvasottakról köszönettel fogadom.