Atomvillanás

...
A gyerekek már nagyok voltak. András olyan jó 30 körüli. Állt a konyhában, a hűtőszekrény helyén, felismerem a drapp konyhakövet, a sarkot, ez az otthonunk.
- Menj be, mindjárt megyek - mondtam neki ijedten, mert felmorajlott kint valami, a lábunk alatt megremegett a föld és a sarok mozogni kezdett. (Földrengés? Vihar? Erről az oldalról nem szokott vihar jönni. Pedig ez olyan. Félelmetes. ...ez a sarok épült a régi pincére, be ne szakadjon... Be kell menni innen a nappaliba, ott stabilabb az épület.)
- Anyu, mennék, de nem látok semmit. Elvakít...
Ekkor néztem körül. És nagyon furcsát láttam. A megszokott kép, a valóság szőttese, szakadozni kezdett. A homályos konyhasarok képe is... Ahol felszakadt, éles fény áradt a lyukakon, vakító, metsző, éles fény. Benéztem a folyosóra. Ott láttam a lányomat, ő már a nappali felé ment. Bent, a nappaliban, a földön, a szokásos jógaülésben ült a nagy fiam, és meredten nézett kifelé az ablakon. Körülölelte a fény.
Kézen fogtam Andrást és a lányomat és berohantam velük a nappaliba.
- Nézd! - mondta Zsolti. Megfordultam.
Az ablakon túl, ahol fák, dombok voltak, most nagy fényesség, vakító, fehér fény nyelt el minden létezőt. Pillanatról-pillanatra nőtt, terjedt, közelített.
- Atomrobbanás. Végünk. - futott át az agyamon, de érdekes módon, abban a pillanatban nem éreztem már félelmet. Semmi más nem volt a szívemben, csak szeretet. Gyorsan megpusziltam mindhárom gyermekemet.
- Szeretlek Benneteket! - mondtam nekik. Aztán összekapaszkodtunk, szorosan.
... és akkor megérkezett a fény, és mi elolvadtunk benne.
...
Verejtéktől csurgó pólóban, zihálva ébredtem fel. Mintha ültek volna a mellkasomon.
Az álom világító fehérségétől eltérően, puha, sűrű sötétség vett körül. 
Ettől új irányt vettek a gondolataim, de ez sem volt sokkal szívderítőbb.
- Aznap a környéken mindenkinél vendégek voltak. Nálunk is. Anyu, mekkora a valószínűsége annak, hogy a környéken MINDENKINÉL vendégek legyenek egy adott napon?
- Elég nagy, kisfiam, mert nyár volt, gyönyörű idő, hétvége, és tudod, hogy szép helyen lakunk, közel a városhoz. Aki teheti, ilyenkor kijön a zöldbe...
A házat alapjaiban rázta meg a robbanás. Szerencsére nyitva volt az ablak és a teraszajtó, így az üvegek nem törtek össze.
Első gondolatunk a "ki a házból" volt. Kirohantunk az udvarra mindannyian, még kis vendégünk is.
A szomszéd domb fölött hatalmas, fekete füstoszlop kígyózott az ég felé. A komor látványt még a folyamatosan durrogó tűzijáték-patronok sem tudták vidámabbá tenni. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy az a fekete füstoszlop halott lelkeket visz az égbe.
Kisvártatva megtudtuk, mi történt. A Mechanikai Művekben robbant föl a tűzijáték-raktár. Bemondták, hogy illegálisan raktároztak fekete lőport is.
Lelkem mélyéig, napokig éreztem a megrendültséget amiatt, hogy ez megtörténhetett, ráadásul itt, a szomszédban. Akkor mondogatták, hogy emberi hibák, mulasztások okozták a tragédiát.
...
Eltelt néhány év, és hallottam, hogy annak a cégnek az akkori vezetői kapják az augusztus 20-i tűzijáték rendezésének megbízását. (Emlékszünk, ugye?..)
...
A bíróság pedig felmentette a gyanúsítottakat a törökbálinti robbanás ügyében. Senki nem hibázott semmiben...
...
Na ez Magyarország. Ez egy ilyen hely... 
HVG az ítéletről