Eszembe jutott egy régi emlék...
Kamaszlány koromban, ha úgy éreztem, hogy most különösen fontos, hogy ne sírjam el magam, ne látsszak sebezhetőnek, mindig belevájtam a körmeimmel a tenyerembe. Akkoriban szép, hosszú, lakkozott körmöket viseltem. Szinte krátereket vájtam velük a tenyerem közepébe, rossz időszakokban még begyógyulni se volt ideje az egyik lyuknak, már jött a másik.
Akkor az a fájdalom nagy segítség volt: elvonta kissé a figyelmemet attól, ami a valóságban szenvedést okozott. Így meg tudtam állni sírás nélkül a helyemet, nem látszottam gyengének.
Idővel megtanultam hang nélkül sírni is. A mai napig sem tudok hangosan zokogni, csak a könnyeim hullanak, ha valami nagy fájdalom ér. Azt is lehetőleg úgy teszem, hogy senki se lássa.
Richard Clayderman: Music of the Night
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Látogatóm! Köszönöm, hogy elolvastad írásaimat. Véleményedet az olvasottakról köszönettel fogadom.