Dzsungelharcaim

Mindenekelőtt szeretném megnyugtatni minden kedves olvasómat, nem tűntem el, és nem hagytam fel a blogolással sem. Kicsit sűrű napjaim voltak mostanában. A csúcsok csúcsa a tegnapi nap volt, mikor is kedves ügyvéd kolléganőmmel két órán keresztül ültünk Nagy Fallal szemben egy bírósági tárgyalóteremben, ahol is többféle, a valóságtól messze elrugaszkodott verziót hallhattunk arra vonatkozóan, hogy ő mennyivel és hogyan járult hozzá a különvagyonomat képező ingatlanok értékének növeléséhez. Andersen elbújhatott volna mellette, esküszöm.
Voltak olyan pillanatai a tárgyalásnak, mikor hálát adtam az égnek, hogy van jogi képviselőm, nem vagyok egyedül ebben a küzdelemben, mert hiába vizualizálom mentális gyakorlataim során (spirituális tanácsadó ismerősöm javaslatára) Nagy Falat picike kőhalomnak, melyet gond nélkül legyűrhetek, a lelkem mélyén még mindig él a régi kép...
...Mindig úgy éreztem, mióta megismertem és nem tudtam szabadulni tőle, hogy Nagy Fal tulajdonképpen egy óriási szikla. Mégpedig egy olyan szikla, ami véletlenül ráesett az erdei ösvényre. Pont akkor, amikor nekem arra vitt az utam.
Az ösvény szép zöld tisztáson vezetett, három oldalról sűrű erdő, a negyediken magas bércek korlátozták a járást. De a tisztáson, az ösvény mellett, puha volt a pázsit, és könnyű léptekkel haladtam a cél felé. (Ez a jobb kezem irányában van, határozottan úgy érzem mindig.)
És egyszer csak felmorajlott a hegy, és - bumm! ...az egész környék beleremegett - az ösvényre omlott ez a hatalmas szikla, eltorlaszolva az egész tisztást.
És ettől kezdve, bár továbbra is a meghatározott irányba tartottam, immár hatalmas kerülővel, ösvény helyett bozótoson, tüskés gallyakon keresztül kell haladnom. A dzsungelharc felemésztette az erőmet. Közben pedig - micsoda ellentmondása ez az életemnek - a sziklába kapaszkodtam.
De a dzsungelnek sehogyan sem akart vége szakadni, a szikla sem fogyott el, az út sem került elő, és az évek múlásával egyre erőtlenebb és elkeseredettebb lettem... igen. Tele sebekkel.
Megpróbáltam elszakadni a sziklától, de az irány adott volt, és a dzsungel sem lett barátságosabb hely, és volt idő, mikor már bántam, hogy eltávolodtam, hiszen még annyi támaszom sincs, mint előtte volt. De körbevett a dzsungel és nem láttam a kiutat, nem láttam már semmit, csak a távolban magasodó sziklát, ami - igen, sokszor éreztem így - csak nevetett rajtam a maga sértett fennségében.
...
Most van itt a lehetőség arra, hogy ez az érzés megváltozzon. Érzem.
Ha tovább akarok élni, akkor ennek a sziklának össze kell zsugorodnia egy kis kőhalommá... és meg kell találnom az új, követendő irányt is.
És nem muszáj nekem mindig a legsűrűbb bozótosban utat törni... igazán nem...
...
(Fegyvertelen emberrel nehéz szellemi párbajt vívni - mondta Andi a tárgyalás után... Hálás vagyok, amiért nem hagyott magamra a sziklámmal...)