...csak mert tudom, hogy elidőzött ma gondolatban a Margitszigeten a szökőkútnál, és mert erről a számról mindig Ő jut az eszembe.
Egy villamosmegállóban láttuk egymást először, a Margit híd budai hídfőjénél, a Rod Stewart séróba belekapott a szél, és olyan helyes jelenség volt, hogy hirtelen büszke lettem Rá, és magamra, és vidám és könnyű lett minden, pedig nem értettük egymás szavát, egymással szemben ülve chateltünk a HÉV-en, kicsit zavarban voltam a butaságom miatt, de mégis jó volt.
Aztán mentünk a műemlék vonattal, és összeért a lábunk; aztán lesegített róla, és akkor egyetlen pillanatra én voltam a Hercegnő, akiért eljött a Szőke Herceg, megnéztük a hobbit-házakat, és fényképeztünk, chipset toltam kólával és ettől szörnyülködött, hogy hogyan lehet ilyen rettenetes mérgeket bevinni a szervezetembe, én meg csak mosolyogtam; aztán lebetegedtem, rázott a hideg, váltólázat kaptam, és nem mertem a szeme elé kerülni, mert értelmetlennek találtam az egészet, a távoli barátnővel, és a közeli Csabával súlyosbítva, és talán egyszerűbb is volt lázban feküdni otthon, meg egyértelműbb is, mint selyem lepedőket összegyűrni egy szállodai szobában, előre részletesen elképzelt forgatókönyv szerint azért, hogy amikor majd elviszi a Nagy Ezüst Butterfly, akkor én zokogva roskadjak le valami budai padra a gyomromban mardosó fájdalommal.
Mikor újra találkoztunk, már tudtuk, hogy ez nem megy, miattam, meg miatta, meg a rajtunk kívül álló okok miatt, és én éreztem azt a finom távolságot, ami leereszkedett közénk, és velünk volt csavargásaink alatt, pedig bejártuk Budapestet, elvittem a kínai barátomhoz vega kaját enni; a szökőkútnál is voltunk, és ott is rám zuhant ez a távolságérzés. Aztán ültünk az Allee-nál és néztük a feliratot: "Patika", és ő kimondta "Patyika", lágyan és dallamosan, ahogyan egy orosz próbál magyarul beszélni. Nevettünk rajta, és ott végre enyhült kicsit a belső feszültség.
Aztán a Petőfi híd pesti hídfőjéhez keveredtünk valahogy, és már késő volt, el kellett búcsúznunk, és én felszálltam a villamosra. A csukódó ajtón keresztül visszanéztem rá, állt ott szomorúan, és én is szomorú voltam, és rohanni akartam, le a villamosról, a karjaiba vetni magamat, de nem mertem megtenni, és hagytam, hogy a villamos elinduljon, és én csak néztem, amíg tehettem.
Akkor láttam utoljára.
Miko Vanilla: Endless love
...a születésnapomon megköszöntött. Úgy írta alá: Patyika.
Elfutotta a könny a szemem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Látogatóm! Köszönöm, hogy elolvastad írásaimat. Véleményedet az olvasottakról köszönettel fogadom.