Őrült szerelem

- Tényleg csak a pénzért vagy vele? Mert.. hogy is mondjam... nem egy szépség - mondta Csaba, mikor ma végre felhívtam, mert megígértem, hogy beszámolok neki a leletemről (ami egyébként normál fehérvérsejt-számot mutatott, és a szokásos alacsony haemoglobin, haematokrit értéket) majd közölte, hogy ő ezt tudta, a rákot nem lehet "csak úgy" elkapni.
Lényegében ilyesmit mondott Mérnök úr is, mikor szemére hánytam, hogy meg se kérdezte, milyen az eredmény.
- A képzelt betegeknek nincs valódi betegsége - mondta egy enyhe mosoly mellett, és én majdnem litániázni kezdtem a csomóim miatt, amiket nem képzelek, igenis ott vannak a testemben egyre több helyen, kitapinthatóan és minden kétséget kizáróan - de volt valami abban a mosolyban, amitől ostoba porszemnek éreztem magam a sivatagban. A legfurcsább az volt az egészben, hogy azt sem bántam, hogy lehülyéztek a lényeget tekintve. Ez úttal ezt simán elfogadtam. Bár nem tudok azonosulni azzal, hogy ne lenne semmi bajom - de ez ebben az összefüggésben tulajdonképp lényegtelen.
Van, mikor az egyik őrült mondja meg a másiknak, hogy mennyire hülye, és ez tulajdonképp imádni való dolog.

Baby Gabi & Lányi Lala: Őrült szerelem

De visszatérve az alapkérdésre, Csabának természetesen tagadóan válaszoltam, - akkor azt hittem, hogy őszintén - és pár órán keresztül nem is tértem vissza a témára.
Most azonban itthon vagyok, még 11 óra sincs, és én már ágyban vagyok - egy hete nem voltam itthon, sem 11 órakor alvásra nem volt módom készülődni. Azóta sokat hűlt a ház, kellemetlenül hideg van, mi tagadás - és én eltűnődtem a kérdésen.
- Nekem muszáj volt meggazdagodnom - mondta Mérnök úr, nem titkolt haraggal nézve rám.
- Muszáj volt, mert különben már nem is tudom hol lennék. Egy őrült... megbélyegzett.. a társadalom számkivetettje... és még pénze sincs... Mi lett volna velem úgy?? Ez a világ csak a pénzt imádja. Undorító, rohadt, velejéig romlott világ! - torzult el az arca.
Némi rossz érzés futott végig rajtam. Egyfajta vádbeszédnek éreztem ezt az egészet ("lám, te is csak akkor álltál velem szóba, mikor már annyi pénzem lett, hogy el sem tudom költeni") - így jobbnak láttam csendben hallgatni.
Ez reggel történt, kicsit feszültebbek voltunk mindketten, engem a rengeteg munka nyomasztott, őt pedig a családi bajokon túlmenően az én - az övétől teljesen eltérő - életvitelemhez való alkalmazkodás (rohanjunk dolgozni, aztán megint és megint - ez az ő szemszögéből nyilván teljesen értelmetlen. De szép is ez. Vagy izé.)
Csaba kérdésére feljött bennem a reggeli dialógus, és elkezdtem tűnődni rajta.
Rájöttem, hogy nagyon bonyolult kérdéskör ez.
Ha az utóbbi időkben általam ideálként tekintett férfiakra gondolok, el kell ismernem, hogy egyik sem azon siránkozik huszonharmadikán, hogy hogyan fogja átvészelni a következő fizetésig hátra lévő napokat, zsíros kenyéren vagy paprikás krumplin.

Rapülők - Túr dö flanc

De az is elvitathatatlan tény, hogy mindannyian ebből a körből, valamilyen szempontból kivételes teljesítményt nyújtottak. Igaz ez a Farkasra, Kékhemüre, - és igen, Mérnök úrra is.
Hogy ezt ez a beteg társadalom sok pénzzel "bünteti" - az tulajdonképpen számomra mellékkörülmény, ennél sokkal fontosabb, hogy van valami, ami miatt fel lehet rájuk nézni.
Azt hiszem, hogy ugyanígy tudnék tisztelni egy átlagos jövedelmű orvost, tűzoltót, vagy vadakat terelő juhászt is, amennyiben megtapasztalnám benne, hogy van valami olyan speciális képessége, tudása, ami erre predesztinálja őt.
Tehát azt hiszem, hogy a helyes válasz nem annyira a pénzhez, mint inkább a tisztelethez kötődik.
Legalábbis remélem.
...
Pénteken találkoztunk a szokásos üzleti megbeszélésünk alkalmából. Tudjátok: kicsi számla, kicsi áfa, kis beszélgetés.
És valami történt.
Kezdődött azzal, hogy nem tudtam lebeszélni arról, hogy hazahozzon.
Sokáig beszélgettünk az Allee büdös parkolójában mindenféléről, betegségről, válásról, csajozásról, csalódásokról és reményekről, meg egy furcsa üzenetről, ami elemi indulatokat kavart fel bennem - aztán egyszer csak beindította a motort és suhantunk Törökbálint felé.
Még sosem volt nálunk - még tavaly sem engedtem, hogy ide jöjjön, pedig nagyon akart segíteni az elfagyott csővezetékekkel kapcsolatosan - és én most sem akartam, hogy feljöjjön, de teljes határozottsággal indult meg a nyolcvan méter sáros földön felfelé.
A házban a szokásos méla kupleráj - senki nem számított ilyen fordulatra a történetben.
Gyermekeim csodálkozó pillantásaitól kísérten bevonultunk a kisszobámba, mely sokkal hasonlatosabb egy kollégiumi lyukra mint lakószobára, majd folytattuk hosszas beszélgetésünket.
Közben gazdagabb lettem némi ötvösmunkával, kavicsok csillognak benne, bár ezt igazán nem kértem vagy akartam (tanulj meg elfogadni, szólt a Hang akkor reggel); az idő haladt a maga útján, többször is szó volt róla, hogy talán tovább kellene indulnia, de igazából egyáltalán nem volt sietős, és tulajdonképp egy idő után már nem is esett jól a gondolat, hogy esetleg tényleg nekiindul a Balaton felé vezető hosszú útnak a sötét éjszakában.
Valamiféle látens féltékenység bujkált már abban a kellemetlen érzésben, azt hiszem.
Ezt egyébként azóta párszor már éreztem, bár próbálok kitérni előle, lehetőség szerint elegánsan és felemelt fejjel.
Aztán megrohant valami ismerős érzés, ahogy ült ott a forgószékemben, oldalra hajtott fejjel, szomorúan és fáradtan.
Előtte beszélgettünk a könyvelőirodai időkről, abban is Attila szerepéről. Elmondtam neki, hogy én akkoriban mennyire szerelmes voltam belé, meséltem egy-két epizódot abból a csodálatos történetből - és eszembe jutott az a régen ismerős, meghitt érzés, ami akkor fogott el mindig, mikor végre - csütörtök esténként - kettesben maradtunk és foglalkozhattunk a cég "üzleti könyveivel".
Mármint Attila.
Én meg az ő masszírozásával.

- Megmasszírozhatom a nyakadat? Nyugi, teljesen szexmentesen - tettem hozzá, utalva a korábbi levélben foglaltakra. (És még komolyan is gondoltam. Akkor még legalábbis.)
Miután megkaptam az engedélyt, folytattuk a dolgot valahol ott, ahol Attilával abbamaradt ezelőtt majd' húsz esztendővel. Kezelésbe vettem a nyak- és vállizmait, karját, miközben ő egyre jobban ellazult. A végén egy önkéntelen mozdulattal átöleltem és egy puszit nyomtam az arcára.
...és akkor eszembe jutott, hogy igazán életemben csupán egyetlen, meg nem cselekedett dolgot bántam meg.
Azt, hogy akkor elengedtem Attilát.
- Megfogadtad, hogy ha még egyszer valakivel hasonló érzéseid támadnak, nem engeded el "csak úgy".
- Igen - sóhajtottam befelé, megadóan.
És nem követtem el még egyszer ugyanazt a hibát.
...
- Mit is mondott neked Attila akkor mikor segítséget kértem tőle és bemutatott neked?
- Azt, hogy rendes fiú vagy és törődjek veled.
- Miért nem kérdezted meg tőle, hogy pontosan hogyan? Mennyi időt megspórolhattál volna nekünk..
- Hát igen...
- Bár talán nem is baj. Lehet, hogy minden így volt jó. Fő, hogy végre egymásra találtunk.

Chris Rea: And You my love