Anyám

Anyám demenciája sajnos már középsúlyos, azt hiszem.
Azt, hogy az állapota évek óta hanyatlik, aggódással figyelem. Mit aggódással? Alapvetően iszonyodom az egésztől.
Ez az igazság.
Iszonyodom, mert annyira ambivalens volt ez az egész szülő-gyermek kapcsolat köztünk ebben az elmúlt 47 évben, hogy még a mai napig is vannak bennem eldolgozatlan szálak, elfojtott neheztelések miatta, mindamellett, hogy nagyon ragaszkodom is hozzá a magam hülye módján.
(Csabával ugyanezt az energetikai mintát képeztem le - sokáig tagadtam, hogy apakomplexus lenne, és talán nem is annyira apa- mint inkább anyakomplexus volt ez az egész, már amennyiben Csaba személyiségjegyei és hozzám való viszonyulása sok dologban teljesen analóg volt arra, ahogyan Anyu viszonyult hozzám - és én mindkét kapcsolatban szabadon megélhettem a feleslegesség, lényegtelenség; nem megfelelőség; "kiteszem a lelkemet és akkor sem vagyok elég jó" létállapotát.
És igen, őt is nagyon szeretem. És vele kapcsolatban is iszonyatos iszonyt érzek. Mint a csomócskáimmal szemben. Lehet, hogy túlreagálom az egészet, mégsem tudok máshogyan érezni. Ez van.)
...
Anyám utált velünk élni, hogy alig várta, hogy megszabaduljon a családi kötelmektől - ő ugyanolyan távolságtartó, sokszor elutasító anya volt, mint amilyen én lettem. (Sérült kötődésű emberek sérült kötődésű embereket nevelnek).
Nekem ahhoz Andris fiam kellett, hogy valakivel legalább nagyjából másmilyen tudjak lenni.. de ez hosszú történet és más irányba vezet.
A mai napig sem értem, hogy miért kellett 40 évesen gyereket szülnie "fiatalító" célzattal. Létezésem legfőbb okát és célját abban nevezte meg mindig, hogy őt a gyermekvállalás megfiatalította. Mint ahogy azért ment hozzá apámhoz (házasságuk válóperrel együtt két évig tartott), mert apám megfenyegette.
De anyám 40 éves volt, nem 20, mikor ezek történtek.
Meddig lehet kifogásokat keresni a hibás döntéseink igazolására?
...
Anyám fiatalasszony korában állt pszichiátriai kezelés alatt: súlyos idegösszeroppanása volt, melyet a kor színvonalának drasztikus kezeléseivel hoztak helyre úgy-ahogy.
A gyenge idegrendszert egyébként anyai dédmamámtól örököltük - végigmegy a családon, bár a generációkkal talán enyhül ennek a hatása.
Mindenesetre családunkban szép számmal vannak az átlagembereknél érzékenyebb, a "másik világ" dolgaira fogékonyabb lelkek is. Édesanyám testvére (akit nagyon szerettem, mai napig emlékszem rá, pedig alig voltam hat éves, mikor meghalt) pedig öngyilkos lett.
...
Mellém, ha nagyon el vagyok keseredve és autózom a csendes éjszakában, csak beül a barna, régi szabású öltönyében, nézzük együtt az utat, és csendesen annyit mond:
- Nem érdemes. Nekem elhiheted.
És olyankor elhiszem neki.
...
Anyám utolsó 47 éve csendesen, nyugodtan telt. Telhetett volna akár derűsen is, ha a derű legkisebb formáját megengedte volna magának - de nem tette.
Igazi passzív agresszív ember volt mindig is, akinek a lánya zsebpénzéből kuporgatva vásárolt karácsonyi ajándék ékszeres ládika koporsó; aki mindig betegebb, mindig szenvedőbb a másiknál, és általában a lányából is talán csak egy dolog érdekli: a teljesítménye.
Emlékszem nagyanyámra, aki - már túl a 70 -en - anyám ágya előtt térdelt, "Kislányom, meg ne halj!" Szerencsétlennek akkor már három gyereke volt a túlvilágon, anyám pedig, ötven-egynéhány évesen az ágyban ülve, színpadias mozdulattal fogta a vizes ruhát a szívtájához.
Kiskamaszként ezt a jelenetet a "különösen undorító" kategóriába tudtam csak elraktározni, néztem a nevelésemért felelős két ember között ezt a végtelen áramlást, és utálatosnak tartottam, hogy a fiatalabb rabolja az idősebb energiáit.
Anyám "rettenetes szívbaja" nem akadályozta meg abban, hál'istennek, hogy megérje a 87-et (isten éltesse még sokáig), de szegény nagymamámnak nem volt ilyen szerencséje, neki csak 83 évet adott a Teremtő.
És anyám azt mondja, hogy őt az anyja nem szerette.
Én utáltam volna magamat és nem tudnék olyan beteg lenni, hogy hagyjam az anyámat az ágyam előtt térdelni.. de le sem térdelt volna soha, azt hiszem.
Egyébként vannak azok a hát- lapocka- és bordaközi izomcsoportok, amelyek remekül tudnak ülő foglalkozást űző embereknél a szív irányába sugárzó, görcsös fájdalmat produkálni.
Hát igen, a torna vagy - nekem főleg - úszás ezeken sokat segíthet.
Ennyit a térdelésről.
...
Anyám passzív agresszív viselkedésű ember. Ami a passzív agresszív viselkedését illeti, emlékszem, (pedig nagyon fiatal voltam még, mégis emlékszem) mikor a bátyám rászólt, látszólag kedélyesen, hogy ne rinyáljon már annyit.
Anyám sose érte fel, hogy a fia miért nem látogatta őt sose, és miért tiltotta meg még azt is, hogy ő menjen hozzájuk látogatóba. Pedig ebben a mondatban minden benne volt, és én, hiába voltam talán mindössze tizenkét éves, mégis felkaptam a fejem rá.
A bátyám pontosan tudja, milyen anyánk van. Jobban, mint én - régebben ismeri.
Persze, mint ahogy a nagymamámnak a fia volt a kedvence, úgy Anyunak is a bátyám az Isten, nem számítanak neki az ilyen apróságok, hogy húsz év alatt egyszer sikerült látnia az édes egy fiát.
De az tény, hogy hetente többször is, kötelességszerűen felhívja az anyját.
...
Anyám nem akart velünk élni, zavarta, fárasztotta az életünk, nem is akart vele foglalkozni.
...
Anyám mindig is gyanakvó volt, gyanúsítgatott, sokszor alternatív valóságokat képzett, ha vélt vagy valós érdekei úgy kívánták.
...
Anyám nem szeretett engem, akkor sem, ha ő másképp éli meg ezt. Teljesítette a kötelességét, tisztességgel felnevelt, legjobb tudása szerint - de nem szeretett. Azt képzelte, hogy a szülő feladata a társadalmi kontrollt eljátszani a gyereke felett.

"Ha nem leszel jó, beadlak az intézetbe!"
Hányszor hallottam ezt, Istenem.
Még, ha legalább rossz lettem volna..
(Jé rám nézett, elmosolyodott, és azt mondta:
- Mész a lelencbe! Nekem még így mondták: Ha rossz leszel, mész a lelencbe!
- Úgy látszik, ezek a Böhmök nem tudtak máshogy gyereket nevelni..
- Hát, tényleg nem - mondta, és nevettünk.
De a nevetés mögött fájdalom bujkált.)
...
Anyám retteg. Üldözési mániái elhatalmasodtak rajta. Csak őt nézik a szomszéd házakból, kukkolnak kulcslyukon, éjjel zörgetnek ajtaján - és persze ezt meghallja, pedig szegénykém süket, mint az ágyú, két csöngő, telefon, félig szétverem az ajtót, mire meghallja, hogy be akarnék menni, és végre beenged. De az éjszakai kopogtatókat, azokat meghallja.
...
Anyám két évtizede szenved a magánytól, de senkit nem engedett közel magához.
...
Anyám két és fél évvel ezelőtt megváltozott kicsit.
Nem rinyált annyit, vidámabb lett - és valahogy egyszerűbb.
Mesélgette még az emlékeit, és nagyon örült, mikor elvittem orvoshoz, vagy meglátogattam.
"Milyen aranyos! Mint egy kislány!" mondták az emberek, és ő mosolyogva bújt hozzám, én pedig arra gondoltam, hogy ha ez a mellékhatása az öregedésnek, hogy az ember elveszíti a lelke kínjait, akkor nem is olyan rossz dolog ez.
Azért utánaolvastam ennek-annak, és a lelkem mélyén tudtam, hogy ez nem feltétlenül jó jel.
De azért próbáltam pozitív maradni.
...
Anyámat az elmúlt másfél évben kissé elhanyagoltam a pénzhajhászat miatt. Előtte hetente háromszor jártam fel Hozzá, mostanában jó, ha heti egy látogatásra volt energiám. Azelőtt masszírozgattam a fájó tagjait, mostanában nem volt erre már erőm. Én magam is a túlélésért küzdök egy - embertelen követelményrendszert támasztó - világban.
És érzem, hogy mostanában mennyire beteg vagyok.
...
Anyám nem lát, nem hall és a gerince örökké fáj, már csak járókerettel tud járni.
Anyámnak már nincs türelme, kedve az élethez.
Az előző választásoknál, mikor a jelenleg regnáló uralkodóra szavazott, és én összevesztem vele emiatt, azt mondta, hogy ne bántsam, a legközelebbin már úgysem fog szavazni.
...
Anyám mostanában már nehezebben találja a szavakat, ha el szeretne mondani valamit. Lassan, nehezen, akadozva beszél, szókincsét mintha a szél söpörte volna el.. viszonylag rövid idő alatt.
...
Anyám azt mondja, hogy már nem akar élni.
...
Anyám az elmúlt években volt két agyi CT-n is, és egyiken sem mutattak ki semmi olyan elváltozást, ami gyanús lenne. Sőt, azt mondták, hogy "korához képest jó állapotú".
Olvasgattam, hogy a perifériás betegségekből kiindulóan reverzibilis lehet a demenciája...
Meg kellene hát ezzel is harcolni, mint a rákkal.
Kérdés, hogy ő maga akar-e, vagy ez is csak egy újabb szélmalomharc lenne..
...
Anyámnak sose voltam elég jó.
Mit tegyek, hogy ne legyek rossz gyermeke?...