Nem, nem éreztem rosszul magam. De különösebben feldobottan sem.
A nyolcvan méteren felfelé bandukolva néhány lépésenként felrémlett előttem egy-egy, számomra kedves férfiúi tulajdonság.
Férfiúi tulajdonság, ami fontos nekem, amit szeretnék szeretni a partneremben.
Csak jöttek ezek a semmiből, látszólag összefüggéstelenül, aztán el is tűntek.
Lenyomtam a kilincset, hogy besettenkedjek az alvó házba, és akkor... akkor belém villant.
Belém villant, hogy ilyen férfit nem ismerek, csak egyetlen egyet.
És akkor rázni kezdett a zokogás.
...vége lesz ennek valaha?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Látogatóm! Köszönöm, hogy elolvastad írásaimat. Véleményedet az olvasottakról köszönettel fogadom.