Do you want relocate?

Ma feltették nekem ezt a kérdést, szerencsére távolról, és pusztán elvi síkon, valahogy úgy, hogy ha megtalálnám a lelki társamat (soul mate, micsoda hülye szóösszetétel ez bármilyen nyelven is, lehet egy léleknek egyáltalán társa? Eddigi élettapasztalataim alapján ez több, mint kétséges..) ...szóval ha megtalálnám, elköltöznék-e hozzá. (Elég furcsa felfogásra vall, ha valaki az első néhány mondatban már ezzel kezdi, bármilyen nyelven is tegye ezt... Túl lényegre törőnek nevezném az ilyet, s ez már eleve bizonytalansági faktorokat generál bennem. ...de jelen bejegyzésünkben tekintsünk el ettől a mellékkörülménytől.)
Tehát, ahogy írtam, pusztán elvi síkon végiggondoltam az életemben "költözés" tekintetében eddig átélteket.

Arra jutottam, hogy együtt költözni valahová, új életet kezdeni - ez teljesen beleférne nekem, azt hiszem. Fiatalon még "beköltözni" is tudtam más életébe - ez történt Nagy Fallal kapcsolatunk elején, és bár magával a kapcsolattal szemben voltak averzióim, de a lőrinci házat kifejezetten szerettem. Annak ellenére, hogy viszonylag rövid ideig élhettem benne, a mai napig is otthonomként gondolok rá.

Beköltözni valakinek a helyére egy másik ember életébe, felvenni a ruháját, a szerepeit - ez már megint egy másik élethelyzet. Tudjuk, hogy megpróbáltam, de nem ment.
Nem lehet gardróbszekrényt erőltetni a komód helyére.

...a legösszetettebb érzéskomplexum, már a költözködést illetően, fura módon L. kapcsán támadt bennem, és ezt le kell írnom a történeti hűség kedvéért. Pedig nem ő az, akit úgy hívok magányos estéimen: love of my life. És mégis. De mindjárt vázolom a dolgot.

Nem az idén - tudjuk, mostanra megváltozott sok minden - de a tavalyi kirándulás után, mikor hazahozott, kivette a csomagtartóból a rózsaszín rettenetes bőröndöt, elköszönt és elindult az utcánkból, pillanatra utána néztem, és arra gondoltam, hogy ha most visszatolatna, és azt mondaná, dobjak még be vagy két pulóvert, mert megyünk Kamcsatkára lakni, én rohanvást felkapnám az első néhány, kezem ügyébe eső meleg ruhadarabot és mennék.
Sőt, azt is tudtam pontosan abban a pillanatban, hogy az jó lenne nekem. Nem is hívna, ha nem lenne teljesen bizonyos benne, hogy nekem ott jó lesz, hogy tud gondoskodni rólam.
Furcsa és indokolatlan gondolatok voltak ezek abban a viszonyrendszerben, míg álltam a kerítés előtt, és néztem a távolodó fehér autót.
Akkor döbbentem rá, hogy mennyire megváltozott bennem a tábortűz mellett a gondjairól monológot tartó, kicsit elanyátlanodott, a kelleténél általában több sört vedelő fickóról alkotott kép.
Akkor jöttem rá, hogy barátom igenis komoly és felelősségteljes ember, - sajnos már későn.
Mindenesetre azóta ilyennek tisztelem,  ...ez is valami.

Aztán eszembe jutottak más, még intenzívebb érzések.

Igen, az a jelenet, mikor ...i megkérdezte tőlem, hogy elköltöznék-e vele Miskolcra, és én habozás nélkül feleltem, hogy "igen".
De mennyivel más volt akkor a kapcsolódó gondolat- és érzelemvilág.
Egy pillanatig nem érdekelt, hogy nem fagynánk-e meg ott éhen, ...semmi. Mikor indulunk, menjünk már... tőlem bárhová, Magyarországon vagy Ausztráliában, Izlandon, vagy Afrikában, óvóhelyen vagy luxusszállóban, nyomorba vagy gazdagságba. Ha nem tudsz járni, viszlek a hátamon, ha nincs jövedelmed, majd lesz nekem, és ha ki kell menni a barikádra, én is megyek. Még az sem számít, hogy én mit gondolok a harcodról. Az a fontos, hogy Te mit akarsz - futott át az agyamon. Teljes kapituláció? Lehet. De komolyan gondoltam. A szerelem már csak ilyen.

Azt hiszem, pont ettől kapott frászt.
De hát ő kérdezte.
Megtudta a választ.

"So my dear tell me are you willingly to relocate if you see your soul mate?"

...whit the love of my life I can go to the end of this world. Sad, that he doesn't even feel it.

Egyszer majd csak elmúlik. 

Mint az életem.