November elseje

Szegény Anyum 87 éves. Egy hete készül az anyukája és a testvére sírjának felkeresésére. Már a hétvégén menni akart, de sajnos nem tudtam elvinni - végig kellett dolgoznom a hétvégét.
Ma viszont eljött a jeles nap, nem is dolgoztam - délelőtt 11 órára ott voltam Nála.
Anyukám nehezen mozog már a 87 évével, gurulós járókerettel közlekedik, fáj a gerince, rosszul lát, rosszul hall...
Végig a temető felé araszoltunk a kocsisorban, és arról beszélt, hogy ő már milyen hasznavehetetlen, és ő úgy érzi, hogy most látogathatja meg utoljára a szeretteit.
A temető bejárata előtt a közegek nagy erővel csoportosultak. Senkit nem engedtek be. Kértem őket, hogy tegyenek kivételt, láthatják, szerencsétlen édesanyám nem tud járni (a Farkasréti temető katonai parcellájához igyekeztünk, ami a bejárathoz képest a temető túlsó oldalán van). Intettek, hogy álljak félre, és odajött egy rendőr fiú. Elmondtam neki, hogy anyám egy hete készül ide, muszáj valahogy bevinnem.
Láttam a szemében a sajnálatot, de azt mondta, nem tehet semmit, le van zárva a temető, mert a vezetője nem vállalja a megnövekedett balesetveszély miatti kockázatot. Meg is mutatta, igaza is volt: tényleg nem volt talpalattnyi hely a temető főútján.
Megbeszéltük, hogy hazamegyünk, és megpróbálunk később visszajönni, mert az teljesen lehetetlenségnek látszott, hogy a - tömeg miatt valószínűleg csak messze eső - parkolóhelytől a sírig a távolságot Édesanyám meg tudja tenni.
Így is lett. Nem siettünk, fél hat tájban értünk vissza a temetőhöz. Már sötét volt. A szimpatikus rendőr helyét egy magas, rideg, kék szemű vette át. A forgalom még elég élénk volt, de láttam, hogy engednek ki autókat a temetőből, és én reménykedni kezdtem.
De mikor kitettem az indexet, ez a rideg jóember ott termett, és közölte, hogy nem lehet bemenni. Kérdeztem tőle, hogy látja-e az Anyukámat meg a járókeretet - de nem hatották meg ezek a dolgok. Kérdeztem, nem lehet-e beszélni a temető vezetőségével, erre azt mondta, hogy keressem meg. Kiraktam az elakadásjelzőt, hogy kiszállok keresni valami főnököt, mert hihetetlennek látszott, hogy meg akarják akadályozni szegény Anyámat abban az egyetlen dologban, amire egy hete készült - legyünk őszinték, az elmúlással a fiatalságnak kevesebb dolga van, mint az idősebbeknek, ez az ünnep inkább pont, hogy őértük kellene legyen, nem a fürge lábú húszévesekért (ez akkor is igaz, ha a fürge lábúaknak is nyilván vannak elhunyt szerettei). Erre a kékszemű közölte, hogy ha nem megyek onnan, akkor megbírságol. Közben a tekintetében villant valami elemi gyűlölet. Arra gondoltam, hogy ilyen szép szál legények, hasonló gyűlöletszikrákkal a szemükben kísérhették Auschwitzban a gázkamrába a zsidókat.
- Ez egy náci - villant a tudatomba.
- És a hölgy ott? - kérdeztem tőle az elegáns szőkére mutatva, aki egy ezüstszínű elegáns gépmadárral épp kikanyarodott a temetőből.
- Ő reggel jött, reggel kilencig be lehetett hajtani autóval.
- Ha azóta ott feküdt a szerettei mellett, akkor már miért kelt fel erre a kis időre? - kérdeztem nagyon idegesen, de a náci fiú nem vette a lapot, hanem elkezdett vezényelni, hogy kanyarodjak már le jobbra a francba, vagy menjek tovább egyenesen. Én el is indultam nyílegyenesen, a haladási irányt jelző táblának. Odaugrott, és megismételte, hogy ha nem fejezem be, akkor megbírságol. Ismét láttam a gyűlölet apró szikráit a szemében... és akkor nem tudom mi jött rám. Kihajoltam a kocsiból, két kezemmel megsimogattam azt a szép formájú árja fejét, és azt mondtam neki:
- Istenem, milyen fess legény is maga! Csodaszép! A Jóisten áldja meg... érdemei szerint!
Még láttam, ahogy a pupillája összeszűkült az undortól, és akkor, abban a pillanatban, bár gyűlöletet éreztem ez iránt a fasisztoid rendszer iránt, ahol a mozgásában korlátozott, idős és beteg embereket nemhogy segítik, de legszívesebben belöknék a jeltelen sírba.. tehát mindennek ellenére elégtételt éreztem, igen.
Mert tudom, hogy nincs az a tusfürdő, ami ezt lemossa.
Soha, sehol.
Békés estét, akinek sikerül.