A Garrone-projekt

...elöljáróban és hangsúlyozottan el szeretném mondani, hogy két évvel ezelőtti gondolataimat osztom majd meg Veletek. Tulajdonképp már régóta készültem erre, hiszen a most következő "füstbe ment terv" már többször, több fórumon is zajos sikert aratott. Tulajdonképp Morgó a mai napig elő-előveszi, ha látja, hogy valami miatt lógatom az orromat. Olyankor nagy komolyan rám néz, és azt mondja:
- Ugye, mondtam én, hogy a Garrone-projekt volt a legjobb ötleted? De már lecsúsztál még arról is.
Ilyenkor rendkívül búskomor képpel bólintok egyet, és világfájdalmas hangon hozzáteszem:
- Igen. Mindig, minden csak rosszabb lesz...
< :) >
Az ilyen beszélgetések alapozzák meg az aznapi jó hangulatot az irodában...
...
Hogy miért pont most osztom meg Veletek az életem megváltoztatására eddig megalkotott legkomplexebb tervet, annak nagyon szomorú aktualitása van.
...
Tegnap hallottam valakiről - az elbeszélő rokonságában történt az eset - aki öngyilkos lett. Vezetői állását elvesztve nem tudta miből fizetni a lakáshitelét, munkát nem talált... neki nem volt olyan szerencséje, mint nekem az új barátaimmal - nem talált kapaszkodót, segítő kezet, - s egy idő után, feladva a harcot, a halálba menekült.

Ettől a hírtől mélyen elgondolkoztam, és rá kellett jönnöm, hogy mennyire a szakadék szélén jártam én is - még nem is olyan rég. (Most már talán beljebb vagyok. Pár centivel. De csak párral...)
Hiszen pár hónap alatt ment csődbe az imádott munkahelyem, dőlt be a cégem, és szakítottam Nagy Fallal.
Tulajdonképp egy élet munkája, értelme kérdőjeleződött meg rövid idő alatt. Összeomlott egy óriási kártyavár. Majdnem alatta vesztem családostól...

Hány ember lehet, aki nemcsak "majdnem"???...

Mikor a hitelezők már a torkomat szorongatták (szorongatják ma is, de már hiába: olyan nyakvédőm van, hogy azon át nem jut, csak amelyiket átengedem... de idáig is el kellett jutni...), és az önértékelésem alulról nézegette a béka hátsó felét... akkor született a Nagy Terv, amit tehát a Garrone-projekt néven szoktam emlegetni víg társaságban.
...
Az alapötletet az adta, hogy hejehuja, egyszer élünk. Most jó olcsó minden, most kell eladni az összes nevemre írt lehetetlen ingatlant, autót, miegymást... kifizetni az összes hitelt, mert szeretem a bankokat és a gyerekek legalább adósságot ne örököljenek... aztán pedig... a maradék...

A maradék? :)

Osztottam-szoroztam és arra jutottam, hogy nagy szerencsével, de talán elég lenne arra, hogy vegyek egy szép korú Volkswagen Transzportert, szigorúan 70-es évekbeli virágmintákkal kidíszítve, talán telne annyi üzemanyagra, hogy álmaim utazására elég legyen, és talán arra is telne, hogy ezt az utazást biztonságos mennyiségű Garrone Cherry társaságában tegyem meg. 

Az életemet gyökeresen megváltoztató terv szerint (mely szerint rövid, ám élménydús lett volna a hátralévő földi pályafutásom) a Transzporterrel és kísérőimmel, a Garronékkal először Kelet felé indultam volna. A bolgár tengerparton kezdtem volna kb. egy évesre tervezett "nyaralásomat", és ezt követően mindig a tengerparton haladva... egyszer csak elértem volna Spanyolországba.

Körülbelül tehát éves lett volna az út, oly módon, hogy reggel felcihelődtem volna, beülök a Transzporterbe, és vezetek alkonyatig (vagy a következő szép helyig). Ott letáboroztam volna (a Transzporter, a kempingszék, -asztal, én és a Garronék), megmutattam volna egy útitársamnak :D a napnyugtát a tengerparton. Kicsit sírtunk, kicsit énekeltünk volna... az esti programot jó kis álomtalan alvás követte volna, rosszabb esetben a parti homokban, jobb esetben a Transzporterben (ez az anyag hatásának függvénye.)

Az embereket kerültem volna... tulajdonképp csak útitársaim: a bánat és a Garrone érdekeltek volna. Meg a tájak, ahol sosem jártam, de amiket mindig szerettem volna megnézni.

A Terv legszebbje a záró kép volt: a züllött alkoholista nő az utolsó üveg itallal leül az Óceán partján a viseletes kempingszékbe, lassan elkortyolgatja kedvencét, míg figyeli a vízen az alkonyi napsugár arany hídját... 

(Ez egyébként a Balaton - arany hidat kerestem, és ezt találtam a neten annak a jegyében, hogy Garronéval naplementét nézni itthon is lehet... :D)

...Aztán eljő az éj, a csillagok sápadt fényében tovább nézi, nézi a végtelen, gyönyörű, fenséges  éjszakát... lassan mozdulatlanságba dermed minden, elmúlnak a lélegzetvétel halk, surranó neszei...
...
Reggel a strandolók találják meg. A szemek még mindig nyitottak... de már nem látnak semmit. Vagy immár mindent.
...
Na szóval ez egy rendkívül lírai befejezés itt a végén... de valahogy az elkezdésen túl mindig is ezzel a boldog-szomorú véggel volt bajom.
Mert: mi lesz, ha pont akkorra jövök rá, hogy élni mégis jó, mire végképp elfogy az utolsó vasam is?
Mondjuk, ott ülök a spanyol tengerparton, nézem a csillagos éccakát, elfogyott az utolsó üveg Garrone is, a pénzemről nem is beszélve, de az a nyüves halál mégse tud eljönni?
Na akkor mihez kezdenék?
Az volna aztán az igazi szívás...
...
Úgyhogy itthon maradtam. 

Fizetek...
És még vagy 40 évig nem látok tengerpartot. Pláne nem nagy tételben.
...
Ps.:
Barkas is jó... :)