Hiányod léte megfeszül agyamban
Fejemre hull a néma vád.
Ha nem vagy itt velem csak gondolatban,
Kínlódva tépi önmagát.
Meghalni bujtogat magányos létem
Elárulván a holnapot,
Behorpad lassan nagyszerű reményem,
Feledve, amit eldobott.
Arcomba száll a tegnapi merészség,
Fölidézi a csókodat.
Nélküled már csak annyit ér a szépség
akár az elárvult gondolat.
Nélküled már csak annyit ér a holnap,
hogy kimondani sem tudom.
Iszonyú súlya lett veled a jónak
Szeretlek most is.
Irgalom.
Boór László:
Irgalom
...
Mikor tegnapelőtt este végre elértem aranyos kis barátnémat, megdöbbentem a zokogásán.
"- Még ti se... még nektek se... pedig mi azt hittük, hogy nektek sikerül..."
És én, szintén félrészegen zokogtam vissza:
"-Nem. Látod, mi sem..."
Félelmetes volt az az érzelmi töltés, ebből a néhány mondatból.
Azóta is ezen gondolkodok (már, amikor tudok gondolkodni.)
...
Mi voltunk nekik a reménység. A követendő példa. A minta, hogy talán születhet még normális párkapcsolat túl az élet delén.
Összetört egy ikon... ez történt.
Haragudtak rám, mert fiatalabb vagyok náluk pár évvel, és azt hitték, hogy talán ezzel... a fiatalságommal, kedvességemmel meg tudlak szelídíteni.
Tévedtek. Én is. Nincs kegyelem. Egy nőnek sem. Teljesen mindegy, hány éves...
Egyszer, ha majd visszatér az ihletem, fogok írni Dante nyomán a pokol köreiről. András fiam macerált a múltkor vele, irodalmat tanult. Ábra is volt a tankönyvben róluk.
Felismerni véltem benne valamit. Félelmetes volt az az érzés. ...Pedig akkor még azt hittem, hogy van párom.
Az RV szintjeit...
Üdvözöllek újra a pokolban, kedvesem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Látogatóm! Köszönöm, hogy elolvastad írásaimat. Véleményedet az olvasottakról köszönettel fogadom.