Mélypont

..újabban egyre több ilyen van az életemben.

Tulajdonképpen eltelt úgy a hétvége, hogy semmi mást nem csináltam, csak néztem magam elé, a monitorra, a semmibe.. A tennivalók bércekké magasodtak körülöttem, és nekem úgy kellett magamat még arra is megerőszakolni, hogy kivonszoljam habtestemet a napra (olvastam a Hamvas Béla oldalon valami szösszenetet arról, hogy a szépséget a napvilágra kell hozni, de aztán a vége felé kiderült, hogy a napvilág lényegében a szerető férfi tekintete, mely előtt meztelenül kell tartózkodni legalább napi 10 percet; és igen, van ebben némi igazság, halványan rémlik még életem egyetlen kapcsolata, amelyikben erre volt mód és lehetőség, és tényleg adott egy más dimenziót az egésznek - de jelenleg a szeretett férfi szeme egy másik nőn sétál, Csaba meg, ha valaha le is vetkőztem nála, vagy a nátha veszélyeire hívta fel a figyelmet, vagy a térbeli kiterjedésemet kritizálta.)

Szóval a Nap sugárzása ezeken a közérzeti problémákon csak igen áttételesen segített. A tegnapi ötven hossz és az azt követő relatív jókedv mára messze távozott, és a sötét depressziónak valamint egy masszív izomláznak adta át a helyét a gerincem melletti izmokban. Hiába, iszonyatos mértékben legyengültem az íróasztal mellett töltött végtelen órák alatt, azelőtt ötven hossz meg se kottyant.

A Nap ettől függetlenül tette a dolgát, és legalább már elkezdődött valamiféle nyári szín kialakulása, melyet tárgyilagosan konstatáltam, arra gondolva, hogy a korábbi években a nyári színt a kertápolás közben, leginkább a hátamon, hajladozás közben sikerült először elérnem, most meg tehetetlenül fekszem, mint bálna a parton, körülöttem rendetlenség és pusztulás. "Szélviharban papír tízes" - hallottam Morgó hangját, és igen, érzem, hogy kívül-belül kavarog minden, és olyan közel vagyok a feladás állapotához, mint már nagyon régen nem.

A tegnap esti, barátosnénkkal folytatott beszélgetés is annyira le tudott vinni az életről ismét a maga végtelen egyszerűségével, hogy ordítva tudtam volna a fejemet a falba verni, csak hogy már elájuljak végre és ne kelljen tovább gondolkozni, de nem, ehelyett végighallgattam a jövő hét péntekre meghívottak listáját, melyről az az egy név, ami a legfontosabb lett volna, naná, hogy hiányzott; mosolyogva biztosítottam őt a részvételünkről és megköszöntem a szervezést; aztán meghallgattam valami új fiúról pár felvezető mondatot, közben arra gondoltam, hogy barátosnénk is végtelenül ostoba, hogyha azt gondolja, hogy a "szeressenek" és a "szeresselek" nekem egyre megy.

Tájékoztatok mindenkit, hogy nem, nem "valakire" vágyom, hanem Rá.

Tulajdonképp megalázó is annak a feltételezése, hogy én csak arra vágyom, hogy jöjjön "valaki"; hetente több lelkes jelentkező akad a mai napig is, és ezeket mindig hárítom - ha én olyan lennék, hogy mindegy, csak "valaki" legyen, körülbelül három perc alatt sikerülne megszerveznem, hogy legyen is "valaki". Némelyik "valaki"-t igazság szerint alig lehet levakarni.

De nekem az az ember kell, akitől remegni kezdenek a lábaim, ha csak ránézek.

Az új fiú egyébként "független, nem úgy mint ...i", mert vagy négy-öt éve meghalt a felesége és egyedül neveli a kislányát, és én mondtam a számba adott szót, hogy "szegény"; és ahogy ezt kimondtam, felrémlett nekem Teca, aki öt évig figyelt a hálószobában, és arra gondoltam, hogy engem ilyenbe még egyszer akkor se lehetne belehúzni, ha nem lennék amúgy is, "egészen véletlenül" a másik barátjába a hülyeség határán messze túlmenően beleesve. Arra is gondoltam, hogy egy élő nővel fel lehet venni a versenyt, sőt, legrosszabb esetben még meg is lehet tépni, legfeljebb elvisznek (nyilván nem tennék ilyet, de igen, egy élő ellen lehet küzdeni), de egy halottal mit lehet csinálni? Portalanítjuk a képét szombat délutánonként, és meghallgatjuk ötvenhétezernyolcszázhuszonharmadszor is, hogy mennyire nagyszerű ember volt és mennyivel jobban szerették, mint minket valaha is fognak? De minek? Hogy jobban szenvedjünk? Nem elég sz@r az élet enélkül is?
Aztán arra is gondoltam, hogy látatlanba kimondtam a szót: "szegény", és hogy olyan emberrel eleve nem szabad randizni, akit sajnál az ember. Ezt is megtanította nekem az a démon. Nem szabad, mert fölösleges, és a Természet rendje ellen való kötődések keletkeznek így.

Randizni azzal kell, akinek a puszta látványától remegni kezdenek az ember lányának a lábai, mert az az Élet Törvénye.

Egy pillanatra arra gondoltam, hogy milyen jó, hogy ...i-t nem kell sajnálni - ő akár marad a párjával, akár elválnak idővel, ő az az ember, aki megéri a pénzét, és milyen jó, hogy ilyen.
Barátosném alighanem ezt sem értené meg, mint oly sok mindent - bár abban, hogy ..i nem fog akarni, merni változtatni, abban valószínűleg igaza van, legalábbis jelenleg. Igen, sajnos ez az én keserves kudarcom is.

Balázs Fecó: Kevés voltam neked

Megkíséreltem megvakarni azt a bizonyos kristálygömböt, és furcsa dolgot láttam meg benne.
Valami olyasmit, hogy annak a kapcsolatnak, tőlem függetlenül, de meg van szabva az ideje.
Nagyon hideg és tárgyilagos információ volt ez "odaátról", ráadásul úgy ért, mintha rám, az én sorsomra ez már semmilyen hatással nem lenne akkor már. Nagyjából még az időtartamot is közölték velem, és a nyomán nem éreztem mást, csak hideg közönyt. Hát nem furcsa? Örülnöm kellett volna, és mégsem. Közönyös, tárgyilagos információként csapódott be a tudatomba.

Ez az új tudás teljesen összezavart, hiszen jelenleg meghalnék egyetlen, ...i karjaiban eltöltött éjszakáért.

- Eléggé leadtad - közölte velem Csaba, aki valamilyen ismeretlen okból kifolyólag mostanában ébredt rá, hogy ennek az egésznek tényleg vége.
Én megkérdeztem tőle, hogy miért rosszabb egyetlen boldog éjszaka sok évnyi kínlódásnál, de erre sem jött értelmezhető válasz, mint ahogyan a többi felvetésemre sem válaszolt szokás szerint. Az a "módszere", hogy amikor olyasmit beszélek, ami szerinte hülyeség (azaz kívül esik az ő értelmezési tartományán), akkor egyszerűen úgy tesz, mintha nem is hallotta volna.
Ez a létező legrosszabb, a másik teljes semmibe vétele.
Hányszor átéltem én ezt...
De hagyjuk is.
Mindenesetre mostanában önkritika helyett az alternatív valóságok megképzésénél tart; minden vagyok, csak jó nem - de ezeket megpróbálom úrinőként tolerálni; mind azt, hogy én megcsaltam (bár megtörtént volna...), mind azt, hogy ..i miatt hagytam el (májusban volt a buli, és én áprilisban közöltem Csabával, hogy vége, az áprilisi viselkedése miatt), már azt is a szememre olvasta, hogy Kispest milyen messze volt Törökbálinthoz képest - és ezt pont ő mondja, akihez eleinte hetente háromszor rohangáltam, de még a legutóbbi időkben is meglátogattam hetente legalább egyszer, talán már nem szerelemből, de szeretetből mindenképpen, bezzeg ő hat év alatt talán négyszer töltött nálam egy-egy fél órát.
Mikor megemlítettem neki, hogy áprilisban alulmúlta önmagát, boldogan mosolygott, mint aki valami nemes cselekedetet hajtott végre (sikerült engem kikészítenie, nagyon nemes dolog, valóban), és ettől felrémlett nekem a konyhai fali naptár, ami még mindig azt a sok évvel ezelőtti áprilisi napot mutatja, mikor Teca távozott az élők sorából, hogy átadja a helyét annak a megfoghatatlan rettenetnek, ami ellen sok éves eredménytelen küzdelmemet folytattam.

Elnéztem ezt a mosolyt, és megértettem, hogy nekem itt tényleg nincs keresni valóm. Ez az ember nem akar meggyógyulni. Ez az ember tetszelegni akar a saját fájdalmában, és magasról lesz@rja, hogy nekem ezzel a viselkedésével mennyi kínt okozott az elmúlt évek alatt. El se jut hozzá a tudat, hogy esetleg nekem is vannak érzéseim. Egy érzelmi sivatag, semmi más.

Meglepett, hogy Villányban, azon az estén, mikor hiába vártam ..i megérkezését, és bánatomban közeli ismeretséget kötöttem a mágnásfröccsel (nagyon rossz emlékű ismeretség ez, higgyétek el) még a ..i miatt érzett bánatot is túlszárnyalta az a fájdalom, amit Csaba betegsége és szeretettelensége miatt zokogtam ki magamból. Azt hiszem, hogy messze túl vagyok a tolerancia szintemen, minden határon, amin túl lehetett kerülni. Hiszen már fizikai tüneteim voltak emiatt az egész miatt, és fel sem fogta.
Most már nem is kell.

Kisírtam magamat, és legalább ebből a lidércnyomásból felébredtem.

De a másikból nem.

Szerintem mostanában nem is fogok.

"Etess, nézd - éhezem. Takarj be - fázom.

Ostoba vagyok - foglalkozz velem.

Hiányod átjár, mint huzat a házon.

Mondd, - távozzon tõlem a félelem.

Reám néztél s én mindent elejtettem.

Meghallgattál és elakadt szavam.

Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen;

hogy tudjak élni, halni egymagam!"