Behavazott történet

Amiről most írni szeretnék, az egy nagyon régi történet. Azokból az csillogó szövetű, boldog időkből származik, amikor még ifjú voltam és gondtalan, s én vártam, vágytam, kívántam a nagybetűs Életet, melyre úgy gondoltam, mint valami titkos és édes dologra - s csak később, lassan-lassan és sok áldozat után jöttem rá, hogy sokkal több keserűt rejt, mint édeset.
Utólag visszagondolva az akkori eseményekre, nem szabadulhatok attól a gondolattól, hogy igenis, létezik eleve elrendelés - hogy az ember sorsa, végzete meg van írva a csillagokban. Az enyém például az, hogy engem nem lehet szeretni.

A most közzéteendő történet mindazonáltal kellemesen hűsítő érzeteket kelt bennem, talán Olvasóimban is, ha egy percre behunyják szemüket, és visszagondolnak arra a régi-régi télre, mikor fenyő és forralt bor illata töltötte meg az orrunkat, és Budapest utcáin derékig ért a hó.

Az 1986-os nagy télről beszélek, igen. Talán azóta sem láttunk akkorát.

16 éves voltam, és - életemben először - szerelmes.
Mosolyalbummal ősszel ismerkedtünk meg, közös barátunk, Tonó mutatott be minket egymásnak, s én sokáig egynek kezeltem őt a bandából, barátnak, semmi többnek.
Akkoriban egy falka fiú volt a barátom, folyton velük lógtam én, az egy szem lány. Természetes volt, hogy amikor csak lehetett, bulizunk, együtt vagyunk, bandázunk.
Édesanyám becsületére legyen mondva, nem csinált cirkuszt a jövésmenésből, sőt, ellátta a beeső fiúkat melegszendviccsel, és azt is elviselte, hogy nálunk gyülekezzünk. Ha visszagondolok akkori énjére, tulajdonképpen ez nagy dolog volt tőle, azt hiszem. Persze lehet, hogy csak az ellenőrzés könnyebb módját választotta - ez a gondolat nem állt távol tőle, azt hiszem.
Már december közepénél peregtek a naptárlapok, mikor a "kemény mag", azaz én, Mosolyalbum, Tonó és Janesz a konyhában azon tanakodtunk, hogy mit kellene csinálnunk Szilveszterkor.
Volt valami buliötletem, talán, hogy menjünk a Pecsába - akkoriban sokat lógtunk ott - de Mosolyalbumnak ez se tetszett. Akkoriban sokat vitatkoztunk, sokszor - számomra - értelmetlenségeken. Aznap este is valami ilyesmi volt a levegőben, és én láttam, hogy a fiúk már baromira unják az egészet. Mosolyalbum, mint egy duzzogó iskolás (végül is az volt) hátat fordított nekem, és én pár pillanatig meredten néztem a háta közepét.
- De miért kell nekem folyton vitatkoznom ezzel az emberrel? - futott át rajtam a kérdés, és szinte azonnal válasz is érkezett rá.
- Mert szereted. Nagyon, nagyon szereted.
Ott vége lett minden vitának, sőt. Onnantól kezdve mindig az volt, amit Mosolyalbum akart. Ha ő valami bivalybasznádi noname buliba akart menni a Pecsa helyett, akkor odamentünk, és ha azt kérte volna, hogy az út közepén -30 fokban bugyiban cigánykerekezzek, szerintem azt is megtettem volna.
El kellett telnie egy kis időnek, mire mindenki felfogta a kialakult helyzetet, még annak ellenére is, hogy - voltam olyan hülye - pár napon belül a tudomására hoztam, hogy hogyan is állunk.
Igen, azt hiszem, talán csókolództunk is, - bár így utólag ebben sem vagyok bizonyos. Mindenesetre látszott rajta, hogy tetszik neki a dolog, én pedig meg mertem engedni magamnak, hogy boldog legyek.
Mondom, 16 éves voltam, fiatal és tapasztalatlan.
Ezekben a napokban kéz a kézben jártunk a derékig érő hókupacok között, sült gesztenyét ettünk és forralt bort ittunk. Tonó ugyan viszonylag elkeseredetten nézte a dolgot, de nem értem rá vele foglalkozni, teljesen kitöltötte a szívemet az Érzés.
Lázasan készültem a Karácsonyra, kuporgatott zsebpénzemből mindenkinek ajándékot vásároltam - nem csak a családtagoknak, hanem az összes havernak is. Közben volt az az "Üzenet a jövőbe" program, és mi kazettára mondtuk, hogy mit szeretnénk elérni az életben. Persze, hogy másról se szólt az én monológom, mint az eljövendő közös és szép életről. Mosolyalbum csak annyit nyilatkozott, hogy nem nyilatkozik, de ismertük, hogy milyen, így nem vontam le ebből sem semmilyen következtetést, a srácok is csak legyintettek rá egyet.
Eljött tehát a Karácsony, fenyőillattal, zsírjában sült libamájjal és házi süteményekkel (akkor még élt szegény Nagymamám, mindezek az ő érdemei voltak), túl lettünk a családi ajándékozás okozta csalódásokon, sőt, másnap a haveri ajándékozáson is - és eljött lassan a délután. Mosolyalbum egyre idegesebben mondta, hogy őt az anyjáék megölik, ha nem megy haza, mert nekik most testületileg le kell utazniuk Zalába, amihez egyébként semmi kedve. Addig-addig mondta, hogy támadt egy gondolatom.
- Oké, akkor elkísérlek, és megkérjük a szüleidet, hadd ne kelljen most velük menned.
Ebben maradtunk.
Már bizony a téli alkony borongott a budaörsi viskón, mire odaértünk (érdekes, ez a ház azóta sem került ki az élettörténetemből. A mostani lakók szintén szerepet kaptak benne, ha marginálisat is. Mekkora a valószínűsége annak, hogy ugyanannak a szomszéd városban lévő háznak mindkét tulajdonosával legyen valamilyen kapcsolatod? Az utcában egyetlen más ház lakóit sem ismerem... Furcsa véletlene ez is a Teremtésnek, mint oly sok minden.)
Az alkonyatban belépve az aprócska lakásban rend, szegénység és üresség fogadott. Az asztalon a feldíszített törpe műfenyő mellett pár soros dörgedelem: holnap reggel az első busszal gyere utánunk! - hozzá kikészítve az úti költség.
Mosolyalbum gyakorlott mozdulatokkal gyújtott be a kis kályhába, és rövidesen vígan pattogott a tűz, vöröses fénycsóvákat vetve a kopottas falakra.
- Ez az én ágyam - mutatott a szoba egyik oldalán lévő, dunnával takart ágyra - az pedig anyáméké.
Én elámultam: egy szobában alszanak?
- Nem, apám sokszor kint alszik a konyhában, a kereveten - jött a válasz, amin akkori, középosztálybeli életvitelben nevelkedett énem csendben megint elálmélkodott, hiszen nem tűnt az emberhez méltó fekhelynek.. de nem szóltam egy szót sem, hiszen ha valaki, Mosolyalbum a maga 17 évével mindennek sokkal inkább volt áldozata, mint elkövetője.
Aztán összebújtunk szépen az ágyában, ahogyan két fiatal szerelmes hasonló helyzetben általában tenné. Simogatott, szeretgetett, és én azt hittem, hogy eljött a Nagy Pillanat, amit minden lány vár, és amitől minden lány fél - de a sors, és Mosolyalbum másként rendelte.
- Gabóca. Gabóca, Kabóca - becézgetett. Aztán feltámaszkodott a fél könyökére, és azt mondta:
- Gabóca, én nagyon szeretlek téged. Én annyira szeretlek téged, hogy pontosan tudom, hogy mennyire nem szeretlek - nyalábolt át, mikor majdnem elsírtam magamat, és én a hóna alá bújva csendben latolgattam ezeket a halálos mérget rejtő, cukormázba csomagolt szavakat.
A hóna alatt jó volt. Védett. Biztonságos. Az orrom tele volt a testszagával. Imádtam a teste illatát. (Később, mikor jött a nyár, és ő hónapokra lelépett, mindig azt a díszpárnát ölelgettem és szagolgattam, amivel a hátát támasztotta ki. Az átvette az illatát, és olyankor, ha becsuktam a szememet, pár pillanatra elhitethettem magammal, hogy ott van velem.)
Tehát jó volt ott a karácsonyi csendben a lángok táncoló fényénél, és én csendben lapulva arra gondoltam:
- Nem baj. Én mindig jó leszek hozzá. Mindent megteszek a kedvéért. Kell, hogy érezze, hogy mennyire szeretem. Egyszer majd csak megszeret ő is. Hiszen máris szeret - ha még nem is annyira.
Aztán sokáig beszélgettünk, összekócolta a loboncomat, még talán nevettünk is együtt - és lassan eljött a búcsú ideje. Mikor felszálltam a buszra, nem éreztem magamat boldogtalannak. Úgy hittem, hogy szeretek és szeretve vagyok.

Fiatal voltam és tapasztalatlan. Nem tudtam, hogy bár a rózsaszín és a vörös a színkörön egymás mellett vannak, mégis két külön világ.

Aztán, mikor megtörtént "az", mással, egy másik téridőben - minden volt, csak jó nem. Sőt, utána évekig fájdalmas és kellemetlen volt számomra a szex, és én a mai napig sem tudom eldönteni, hogy a fent leírt eseménysor hány százalékban járult hozzá ehhez, illetve minden azóta bekövetkezett boldogtalanságomhoz.

Mindenesetre az élet ismétli egymást, és könnyen lehet, hogy az én karmám tényleg az, hogy ne szeressenek azok az emberek, akiket valami rejtélyes felsőbb parancsra szeretnem kell.

Vagy lehet, hogy nem csupán az enyém..

Márai Sándor Füveskönyv - A szeretetről