Dear Diary,

...jelentem, lassan kezdek felépülni, bár a "felépülés" ebben az esetben nagyon is viszonylagos jelentéssel bír. Inkább beletörődésnek nevezném. Beletörődés a dolgok jelenlegi állapotába.

Az elmúlt hetek fizikai-lelki mélyrepülésén mindenesetre nagyjából túl vagyok. Miután bekapcsoltuk az irodában a légkondit, én a lelki bajokat egy kiadós influenzaszerű rettenetessel is tetéztem, - tulajdonképpen még most sem gyógyultam ki belőle teljesen - ami aztán végképp betett nekem. Beszélni is alig tudtam, igaz, kedvem se volt hozzá.
Közben jöttek a munka frontján mindenféle nem várt és kellemetlen küzdelmek - s mire totál feladtam a harcot, eljutottunk odáig, hogy a küzdés tárgya részint megoldódni látszik, részint beigazolódott, hogy meglehetősen vétlen vagyok az eseménysorban.
Az egész csak annyiból kellemetlen, hogy az elmúlt időkben mások diktálták, hogy mivel kell foglalkozni, őszerintük mik a prioritások - s közben nekem is van egy felállított, szakmai tapasztalataimon alapuló prioritási sorom, melyre most nem volt időm, s emiatt rendesen aggódhatok a közeljövő tekintetében. Meg amúgy is "E" vagyok, ne akarjanak engem meghatározni, majd én meghatározom magamat.

Főkönyvelőnek lenni nehéz dolog: ha bármikor, bármi nem úgy van, ahogyan azt a mindenkori vezetés elképzeli, rögtön a főkönyvelőt kapják el. Ő a végpont, hozzá érkeznek be legutoljára a területektől az információk, neki van a legkevesebb ideje a munkáját elvégezni, de mindig, mindenért ő felel. (Hová lett az a kibek.rt - úrinő csúnyán nem beszél - cirkáló? Hát ahová raktátok, ott van, hogyaza fűzfánfütyülős. Jahogy nem látjátok. Nyissátok már ki a szemeteket, please.)
(Anyám jól kib@szott velem, mikor mindenáron főkönyvelőt akart csinálni belőlem, az biztos.)
Ezek a stresszorok egy amúgy is összeomlott embert értek utol, akinek élni sem volt kedve, nemhogy küzdeni. Mert általában abba rúg bele az élet a legnagyobbakat, aki amúgy is padlón van.
Fizikai testem érdekesen reagálta le ezeket az eseménysorokat: nátha, köhögés, arcüreg gyulladás, rekedtség, állandó fejfájás, fogfájás után a gerincem került sorra. Tegnap megszámoltam, négy (!) helyről sugárzott belőle a fájdalom. Ezzel együtt még dolgoztam négy-öt órát, hogy legalább a kiemelt feladatok egy részét megoldjam, majd estére, magamban szűkölve a fájdalmaktól, lementem Velencére és végre vízbe vetettem magamat.
A víz, mint mindig, most is jól esett beteg gerincemnek, s én az életem folyásán meditálva tempóztam be a Cserepes-szigetig. Mire odaértem, már tompulni kezdtek a színek, a Nap sötétlila felhők mögül festett vörhenyes csíkokat az égre, amely vattacukor-színekben játszott. Hirtelen méltóságteljesen felmagasodtak előttem a nádbugák, mint megannyi harci zászló, eltakarva előlem a sziget néhány szál öreg fáját - s akkor felhangzott Pákozd felől, a part menti diszkóból a TNT ismert száma.
TNT: Tiltott perc
Akkor, ott, a víz kellős közepén, hosszabb idő után újra, ismét elsírtam magamat.
Arra gondoltam, hogy én, aki sosem tűrte, ha nem ő az első - hogy beleegyeznék egy második, ötödik, százhuszonharmadik helybe. Semmi, de semmi büszkeség nincs bennem, ha ..iról van szó. Azt hiszem, hogy a szerelem és a büszkeség nem férnek meg egymás mellett.

Ekkor visszagondoltam a Csabával töltött évekre, főleg az első évre.
Akkor sem volt bennem büszkeség. Nagyon szerettem volna megfelelni neki - mert nagyon szerettem.
Azt hittem, hogy egyszer majd, ha rendes leszek, kedves, aranyos, megbízható és szeretetteljes, akkor talán majd felhagy a bálványimádattal, és engem tesz az - engem megillető - helyre.
Egy évembe telt, mire rájöttem, hogy ez soha nem fog bekövetkezni, hogy a dolgok nem így működnek. Ő a saját identitását nem tudja másként meghatározni, mint idejétmúlt dolgokhoz, személyekhez, tárgyakhoz való ragaszkodáson keresztül. Mikor nagybetegen nem vitt el Esztergomba az orvoshoz, az egy fordulópontot jelentett számomra ebben az egészben. Akkor bizonyosodott be számomra, hogy ő tényleg nem a társam - de még csak nem is a barátom, mert ilyesmit egy haver is megtesz az embernek, azt hiszem.
Ennek a felismerésnek a hatására akartam vele először szakítani a fentiek miatt - de közbejöttek a betegségek, és onnantól már egyfajta kényszerpályává vált ez a történet számomra. Kényszerpályává, mely során átéltem, hogy nekem - sokszor erőn felül is - adnom kell, míg a másik felet állapota, életkora stb. minden felelősség alól felmenti. Annak a felelőssége alól is, hogy az engem megillető hely foglalt.
Valahol nem véletlen, hogy ezekben az években vált a meggyőződésemmé, hogy engem nem lehet szeretni..
Magna Cum Laude - Engem nem lehet szeretni
Még valamit erről el kell mondanom, ami, azt hiszem, nagyon fontos.
Annak idején stabilitásra vágytam, és tény, ami tény, Csaba maga a stabilitás. Stabil az elveiben, a világnézetében, az életvitelében és abban, hogy kit - kiket - és mennyire szeret (ez utóbbit képes centivel mérni). Ezek a dolgok nála örökké létezők, és nem múlnak azon, hogy az illető(k) hogyan viselkednek vele - vagy egyáltalán léteznek-e még szegények.
Ezt a tulajdonságát, mint emberi tulajdonságot, én mélységesen tisztelem, még annak ellenére is, hogy fél évtizedes boldogtalanságba taszított vele.
De ezzel nem lehet így együtt élni. Szerintem még neki magának sem, ez az oka a sok betegségnek (hagyjál békén az ezoterikus hülyeségeiddel - volt a válasz mindig ezekre a felvetéseimre).
...
Lassan tempóztam kifelé, és arra gondoltam, hogy ..i tulajdonképpen azzal a mondattal vágott engem teljesen haza.
Igen, azzal, hogy azt mondta, hogy szeret.
Sőt, ezt képes volt többször megismételni.
Ez életveszélyes mondat volt.
Életveszélyes, mert én ostoba, elhittem.
Lehet, hogy azért, mert hinni akartam - de ilyesmit nem mond az ember akkor, ha nem igaz. Legalábbis akkor, ha normális, és tapintattal van a másik iránt.
Mert lehet olyasmit mondani, hogy "jaj de megdugnálak", akár virágnyelven is, és akkor vagy lesz belőle valami, vagy nem - de legalább nem éri a feleket csalódás.
A szeretni valakit, az megint más eset.
Persze, lehet valakit szeretni barátilag is, - de ugye nem gondoljuk komolyan, hogy ebben az esetben erről lenne szó. Hiszen még beszélni se tudtunk az Érzéstől. Barátokkal ilyesmi sose fordul elő, nálam biztos, hogy nem..
Republic - Szeretni valakit valamiért

Túlragozod ezt az egészet - mondta belül a Hang, ott a Velencei-tó kellős közepén.
Nyilván, ha szeretne Téged, akkor veled lenne. Ha igazán szeretne, nem érdekelné érdek, kényelem, vagy bármiféle földi előny. A szeretet, pláne a szerelem, sokkal magasabb rendű dolog ezeknél - mármint, ha igazi.
Ha igazán szeretne, nem kellene ennyire boldogtalannak lenned. Akkor szárnyaid lennének, nem köveid. Nem kellene sós vízzel dúsítanod az édeset.
Tudod mit? Lehet, hogy akkor, ott, kicsit szeretett. De ő... emlékszel?
...
A bulira Perszephoné ment el. Még reggel nem lehetett tudni, melyikük döntött amellett, hogy mégiscsak elmegy erre a - felebaráti szeretetből rendezett - összejövetelre, amihez egyébként semmi kedvük sem volt - de mire az est leszállt, Perszephoné átvette a hatalmat.
- Hogy vagy? - kérdezte a Hal részt vevően, és én majdnem elsírtam magam a felém áradó őszinte és mellékhatások nélküli szeretettől (mindig ledöbbenek azon, hogy mennyi szeretet van ebben az emberben).
- Mint akin átment az úthenger - feleltem, és barátaim innentől kezdve úgy bántak velem, mint egy nagybeteggel - talán nem is véletlenül.
Uncsitesó átvette a testőr szerepét, ezúttal színjózanul őrködött látszólagos jólétem felett, kísérgetett, mint egy árnyék, töltögette a poharamat és étellel látott el. Hajnal felé, mikorra én már jócskán fogyasztottam a jóféle pálinkából, ő még mindig, és idegesítően színjózan volt. Nem állhattam meg, hogy rá ne szóljak:
- Iszol te rendesen?
...szegény, semmi se jó nekem vele kapcsolatban, ha iszik, az se, ha nem iszik, az se..
Leült mellém, és én rátámadtam:
- Mondd meg, mi a francot akarsz te tőlem? Úgy értem, most már mindent tudsz rólam. Tudod, hogy..
- itt elharaptam a mondatot, de nem is kellett folytatnom, értette.
- De hát ő... tudjuk, hogy milyen.. - volt a válasz, és én nem, nem tudtam, hogy "ő" milyen. Illetve, amit ez a mondat sejtetett, az tulajdonképpen minden volt, csak jó nem.
- Hogy mit akarok tőled? Na ez egy jó kérdés... - mondta még, és egy darabig magunk elé révedve, teljesen bemákonyázva mindketten az elhangzottakon meditáltunk. Aztán nem bírtam tovább, otthagytam a francba az egészet, elmentem a ház oldalába, leültem a földre és sírni szerettem volna, de nem volt hozzá erőm.
Ez után volt, hogy a fürdőszobában belenéztem a tükörbe, és Perszephoné nézett vissza rám, vendéglátónk fekete poncsója különösen kiemelte sápadtságát. Arcvonásai felmagasztosodtak a fájdalomtól.
- De szép vagy még mindig! Pedig...
Perszephoné csak hallgatott, fájdalmasan és előkelőn. Elfordultam a tükörtől.
...
Barátosném ezt úgy foglalta össze:
- Nézzétek! Gabi tisztára úgy néz ki, mint Marylin Manson!
Akkor már csak azt vártam, hogy hazamehessek végre.
...
Nem, nem tudom, mit gondoljak a másik fél érzéseiről és gondolatvilágáról - és lehet, hogy sosem fogom megtudni - sóhajtottam magam elé. Míg úsztam kifelé, már a mélykék vette át a hatalmat a tó fölött. Lassan-lassan ráborult a vízre Szent Iván éjszakája.
Milyen furcsa is ez - gondoltam magamban. Más, boldog emberek ilyenkor tüzet gyújtanak, hogy lobogjon bennük az életerő és a szeretet lángja. Én pedig, kínomban, inkább vízbe vetettem magamat, hogy kicsit tompuljon a láng, és vele a fájdalom.
A parti lámpák fénycsíkjai elterültek a vízen. Tempózó mozdulataimra ütemesen megtörtek a vörhenyesen csillogó csíkok, ezer apró szilánkra estek szét, hogy újra összeálljanak.
- Fáj, fáj, fáj - mondták a csillámok, valahányszor szétesett a fényhíd. Ezt mondták minden egyes mozdulatomnál, egészen a partig, és én megint éreztem, hogy nem sikerült.
Nem sikerült kiinni, kitáncolni, kiúszni, kidolgozni magamból ezt az egészet.
...
Nem sikerült elfelejteni azt a semmit, ami megtörtént.