Vérszagra gyűl az éji vad

- Kérlek, szépen kérlek, segíts!

Diána unottan állt, ajka enyhén lebiggyedt.

- Nézz körül. Nézz körül, kérlek! Te is látod, hogy Helyzet van. Sőt, fokozódik.

Athéné keze nyomán egy pillanatra megjelent egy gyönyörű és méregdrága, hatalmas, régi asztal. A körülötte ülőket gondok és békétlenség felhői takarták be. A sarokban levágott fej hevert, a vérfoltok nyomán fojtó, nehéz, édeskés szag töltötte be a teret.

- Kérlek, nővérkém - kezdte újra Athéné.
- Kérlek szépen. Szükségem van rád. Hiába tudom, hogy mit kell tenni... egyedül nem tudom megcsinálni. Nagy szükségem van a segítségedre.

Diána elfordította a fejét, és messze-messze nézett, túl a falakon, épületeken, városokon.

Egy kocsmaasztalt látott, sötétbarnára festett faasztalt. Az asztalnál egy férfi ült, gyakorlatilag nem beszámítható állapotban. Körülötte erőltetett jókedv, félelem és fájdalom ültek tort, és az ördög valahol a háttérben halkan, elégedetten kacagott.

Diána összeszorította ajkát, sápadtan fordult vissza nővéréhez.

- Tudom... Tudom - folytatta Athéné. - Nekem is nagyon fáj. De... emlékszel? Valaha régen, egy örökkévalósággal ezelőtt... volt egy tervünk. Volt egy célunk. Közösen tűztük ki. Nélküled nem tudom megvalósítani.

Diána lehajtotta a fejét. Szótlanul álltak egy darabig, tehetetlen, tanácstalan csendben.

- Nem biztos, hogy lesz ehhez elég erőm - szólt végül Diána. Hangja érdesen, természetellenesen csengett.

- És vele? Vele mi lesz? - mutatott a sarokba.

A sarokban, a földön, rongyos, fekete leplekbe burkolózva, Perszephoné gubbasztott.
Már nem sírt.
Fejét lehajtva a földön egyetlen pontra szegezte a szemét. Volt valami a tekintetében, tartásában, ami olyan volt, mint.. mint egy eszelős. Néha kis dalfoszlányokat zümmögött maga elé, olyankor hajlongani kezdett előre-hátra - egyébként csendben volt, nem reagált semmire.

- Vele? Vele mi lesz?

Athéné nagyot sóhajtott.

- Nem tudom.
Kis idő múlva folytatta:
- Hagyni kell. Nem szabad bántani. Talán... talán egyszer majd.. jobban lesz. Valamikor. Talán.
  Csak kettőnkre számíthatunk. Kérlek, segíts.

- Meglátom, mit tehetek.
...

"- Ugye tudod, hogy nekem legkésőbb jövő hét szerdáig valamit hegedülnöm kell?
- Igen.
- Nekem ehhez erre, erre meg erre van szükségem. Méghozzá ma, vagy legkésőbb hétfőn. Meglesznek?
- Nem.
- Innentől kezdve az én fejemért Te felelsz." 

Otthagytam a leforrázott szimpatikus (és a kialakult helyzetről egyébként mit sem tehető) fiúkát.

Azóta is azon tűnődöm, hogy ezt most melyik istennő követhette el.