Semmi újság

(Jelenlegi putrim elődje, gyermekkorom nyaralója a Facebook Időutazás albumomból. Mert itt az otthonom.)

...tulajdonképpen ez az év vége is ugyanolyan rettenetes, mint az előzőek. A szokásos hideg, pénztelenség, víz, fűtés és csatornaügyi problémák kísérték az elmúlt napok történéseit. A karácsonyi ajándék például bizonytalan időre elmaradt. Még jó, hogy fát tudtunk állítani és jó kajákat is tudtam készíteni (köhögésrohamokkal küszködve, de meglettek).
Illetve, nem maradt el a karácsonyi ajándék, legalábbis Csabától kaptam: sóőrlőt és kávéfőzőt is, ez teljesen meglepett és őszintén örültem neki. Viszont adni nem tudtam senkinek semmit, még a gyerekeknek sem igazán: Banduci egy bögrét, Andi egy könyvet kapott és ennyi.

Zsolti fiammal nem beszéltem az októberi rosszul sikerült meghívás óta, mikor szerettem volna ha megint tartunk egy összejövetelt a születésnapom alkalmából. Ekkor közölte, hogy ő nem jön el, és hogy nem is kellene nagyon erőltetnünk a kapcsolatot, "Anyu, bennünk nincs semmi közös".
(Csak a génjeid 50%-a, hülye fiam, de ha nem, hát nem. Tudod mit? Fölneveltelek erőmön felül, hülyére dolgoztam magamat érted, több anyagi juttatást kaptál hosszú ideig mint a másik kettő... Az a rengeteg mateklecke, amit veled még volt energiám végig csinálni, és ami miatt ma diplomás ember vagy... De nem baj. Ha te így, én is így. Ki fogom bírni. Az ember a végére úgyis egyedül marad.)

A gyerekeim nem igazán bizonyultak segítőkésznek a karácsonyi készülődést illetően. Illetve még ez sem teljesen igaz, mert segítettek ők, csak én többet szerettem volna. De aztán beletörődtem, hogy ennyi az idei karácsony, és nem több - és így végül békességben telt. A menü pedig tényleg pazar volt : halászlé, rántott borda, krumplipüré, csemegeubi, pisztráng kétféle mártással, a szokásos mézes krémes és sajtos rúd mellé albán krémest készítettem.
Csaba családjához is felszaladtam egy kis sütivel, de állapotomra tekintettel nem időztem hosszasan.
Gondolom, ez az oka annak, hogy nem került fel az Arcok Könyvébe az idei "együtt mosolygunk" felvétel. Az okra rá se kérdeztem, és úgy rémlik, hogy még büszke is voltam rá... azt hiszem.

A betegségem miatt és amiatt, hogy ez úttal Morgó volt szabin a karácsonyt megelőző napokban, nem volt módom alaposabb takarításra. Így ha ránézek a konyhaszekrényre, elmegy a maradék jókedvem is a zsíros kosz láttán.. de mindegy is ez most, a konyha félig koszos, de félig tiszta, mint az a bizonyos pohár, ami félig tele, félig üres. Mostanában többet koncentráltam az üres részre, azt hiszem, és ez hiba. A gyerekeim jó kritikusok, (mást se tudnak csak kritizálni) - ezt is észrevételezték. El kell ismernem, igazuk volt.

Csaba túl van a következő kezelésen, kezdi nehezebben bírni és én nagyon sajnálom érte. Megint elesettebbnek látom és ez nem jó.. megint sírtunk együtt ma délelőtt, pedig az előző hetekben már nem kellett..

Egyébként ma is rendes volt. Adott kölcsön új szivattyúra. Mert persze a kútvíz szolgáltatás mikor adja meg magát, ha nem december 30-án, közelgő mínuszok és pénztelenség idején?
Az a durva, hogy nem is voltam pénztelen. Reggel még volt ötvenötezer forintom. Mostanra van újabb mínusz negyven.
Így megy ez itt faluhelyen.

A betegségem miatt nem is tudtam Vele lenni túl sokat az utóbbi időben. Anyut is elhanyagoltam, és ennek is megvan a maga negatív hatása: mostanában a halálról beszél, meg arról, hogy süketen és vakon minek élni... fogyott ő is öt kilót, januárban el kell vinnem CT-re. Sajnos csak fizetős alapon van esélye egy ilyen vizsgálatnak emberi várakozási idők mellett.

Tulajdonképpen nagyon nehéz dolgom van. A munkahelyemet is beleszámítva négyfelé kellene szakadnom. Mindenki csak azt várja, hogy adjak magamból... adjak... adjak...
De pont az évnek ez a szakasza a legnehezebb számomra a saját túlélésem tekintetében is. Erre ékes példa az elhúzódó légcsőhurut, a víz/csatorna/fűtés problémák - hát ez egyik se olyasmi amivel hatvanon túli, lakótelepi lakosok tudnak mit kezdeni. Nem is lehet őket hibáztatni érte.

Ehhez indián túlélőtábort megjárt harcosok szükségesek, machetével és fejenként két tárnyi éles lőszerrel. Bumm a fejbe. Egyet mellé, egyet meg jó közel
.
Mikor két napig nem jövök haza, és beállítva hideg, rendetlenség és egy depibe süllyedt kamaszlány fogad, míg a fiam valahol a világban csavarog otthon hiányában - olyankor rájövök arra, hogy ez a hely attól lesz otthon, hogy én itt vagyok.
És ha arra gondolok, hogy a másik milyen fuvola hangon beszél sokszor a maga nagykorú, pasiról pasira bolyongó, legalább ugyanolyan rendetlen és szertelen gyerekével, (akivel, félreértés ne essék, nekem semmi bajom nincs, egy nagyon aranyos csaj - és különben is: ő is magának kereste az akadályokat az életében, mint mindannyian) az enyémekkel pedig mennyire intoleráns - hát akkor még mindig nem tudok ezzel az egésszel mit kezdeni, imádom, szeretem őt, de a vérem az a vérem és pont.
Objektíven nézve ezt a kapcsolatrendszert ő az intoleráns hozzáállásával legalább annyira megterhelte, mint a fiatalok a személyiségük árnyoldalaival.

Persze ez nem azt jelenti, hogy nem aggódok érte. Nagyon is aggódok, a mostani vérképe nem szép, a közérzete ennek megfelelően pocsék és igen, sokkal jobb lenne, ha ott lehetnék vele és vigyázhatnék rá Szilveszterkor.
Meg amúgy is, az utóbbi években tényleg mindig együtt Szilvesztereztünk.
De nem tudok kétfelé szakadni. Nem megy.
Mi a nyavalyát csináljak?

Szer-etet?

...ha valaki elkarácsonyozgat az ex-szel aki fűt-fát kiabál rá a család kedvéért, de nem tűri a párja(?) magára maradt gyerekét egy szilveszter éjszakára, "mert feszült a viszonyunk"...

...no az betegség ide, rosszul lét oda, tulajdonképp megérdemli, hogy egyedül szilveszterezzen.

Horgolt szaloncukor

...láttam, valaki erősen kereste. Én ezt a mintát használtam:

Horgolástanfolyam blog - horgolt szaloncukor

Ha majd (jövőre) magamnak is fogok készíteni, simán körbe-körbe fogom horgolni, így is összeállítás után töltöttem és úgy sokkal egyenletesebb lesz. Másrészt ügyelni fogok arra, hogy szorosabb szemekkel dolgozzak.

Ennyit tudok hozzá tanácsként mondani. Egyébként haladós, könnyű kis minta. Próbáljátok ki bátran.

Birtoktan

Az elmúlt napokban alig-alig vonszoltam magamat. Az arcüreggyulladással egybe kötött légcsőhurut teljesen legyalázott. Ilyen állapotban töltöttem a karácsonyi készülődés napjait és magát a Karácsonyt is. Ráadásul előtte végig dolgoztam, mert Morgó a ránk váró elemi világvége függvényében év közben még annyi szabit sem mert kivenni, mint más években - így viszont beállt az a szituáció, hogy muszáj volt neki szabira mennie, tehát nekem kellett tartani a frontot.
A bevételeim sem teljesen a tervezettek szerint alakultak, de végül is, ez majdnem mindegy, a karácsonyi sütésfőzést így is meg lehetett oldani, ajándék meg olyan hú de nagy amúgy se lett volna.
Az végül is megérne egy misét, hogy miért kell nekem mindig akkor összeomlani fizikailag, mikor végre lazíthatnék és élvezhetném az életet - de most nem erről akarok beszélni. Végül is, ha nagyon lassan is, de csak kezdek jobban lenni. Ez abból is látszik, hogy beindult az agyalás, vagyis éledezik az egóm, amit életem folyamán számtalan sérülés és megaláztatás ért ugyebár. Keresi a szépítési lehetőségeket, mert az egó már csak ilyen jószág.
Meg szokta találni és nem igazán foglalkozik azzal, hogy mi ennek az ára.
...
A P kontra P projekt, én ezt csak így hívom, azaz "Putriból palotába" megvalósíthatósági tanulmánya futott le ma reggel a rendszeremen, esküszöm, minden előjel nélkül, csak úgy rám tört, és sajnos, mint általában, a végén a zöld jelzés kezdett el villogni, azaz a "megvalósítható" felirat.
De már ismerem ezt, és annyira nem örülök neki, már csak azért sem, mert hatalmas áldozatokkal járna, be kellene áldoznom minden egyéb vagyontárgyamat meg a leendő "szép reményű" nyugdíjamat is. Ráadásul értelme se sok lenne, tekintettel a gyerekeim hozzáállására az élethez. Mert ugye az ember nem építget palotát anyagi teherviselő képességét többszörösen túlfeszítve csak önmagának, akkor se, ha egyébként az egóját halálra sebezték.
Vagyis, remélem, hogy nem.
...
Elvileg a terv nagyon egyszerű, korábban is agyaltam már rajta de családi támogatás híján akkor is elvetélt.
Arról szól, hogy a csodálatos településrendezési szabályok szerint a tanya az a hely, ami nagyobb, mint háromezer négyzetméter.
Tekintettel arra, hogy Édesanyám ezt a lehetőséget annak idején egy (tál lencséért) doboz bonbonért eljátszotta, rám maradna az a nem éppen hálás feladat, hogy visszaszerezzem.
Ez nagyon zsebbe nyúlós buli lenne, viszont ha sikerülne, onnantól kezdve legálisan lehetne ide építkezni. Ami azt jelenti, hogy lakásnak minősülne a nyomorult P kontra P-projekt, a lakásra vonatkozó összes támogatással és lehetőséggel.
Hát erre ébredtem ma reggel.
De hogy mi a frászért macerál ezzel még mindig ez a sebzett egó, mikor az is lehet, hogy rövidesen ki kell innen vándorolni munka és megélhetés híján - na azt végképp nem tudom.
Kész őrület.
Inkább folytatom a hímzést.

Boldog Karácsonyt!

Minden kedves Olvasómnak ezúton kívánok kellemes, békés Ünnepet. Boldog Karácsonyt!

Wham: Last Christmas

Bee Gees - Stayin' Alive

I will survive - Gloria Gaynor

Szélviharban papír tizes

Azt hiszem, hogy a jelenlegi siralmas egészségi állapotom nem csak testi szinten nem a véletlen műve, de lelkileg sem.
Az utóbbi hetekben, hónapokban túl sokat pörögtem. Túl sokat voltam "vészhelyzeti üzemmódban", túl sokat kellett megfeszítenem magamat, túl kevés időm jutott a saját belső munkámra.
Tegnap, a Kis Herceggel történt chatelés kapcsán felrémlett bennem, mit éltem át az én alig élő szerelmem mellett fekve... az az érzés, mikor próbálod küldeni az energiát erő felett, próbálod gyógyítani, és érzed, hogy nem megy, ami benne munkálkodik, az hatalmasabb nálad... érzed minden szenvedését, mintha veled történne: megnagyobbodnak a nyirokcsomóid, fáj a hátad, hányingered van, szabályosan kifordul az étel a szádból, nem tudsz aludni, nem tudsz ébren lenni..
Akinek nem volt ilyen élményben része, nem tudja, milyen az: együtt érezni.
Kis Herceg családjából senki nem akar együtt érezni. Ő se akar, de nem tudja nem megtenni.
Őrá esett a Sors választása, neki kell végigcsinálnia.
És kegyetlenül nehéz lesz. Sajnálom érte.
...
Velünk kegyesebben bánt a Sors. Imbolygunk a keskeny pallón.. de haladunk, ha lassan és tétovázva is. Hogy jó az irány, azt a megkönnyebbülésből érzem.
Hatalmas dolog az orvostudomány.
...
De most nem is erről akartam írni.
Ott tartottam, hogy azért kaptam ezt a jó alapos megfázást a Sorstól, hogy lassítsak, nézzek magamba, adjak számot arról, hogy meddig is jutottam az Úton.
Ezt teszem.
...
Az idei évre a "Biztonság megteremtése" volt a jelszó.
Hát ez nem sikerült.
Legalábbis, ha az anyagiakat nézzük.
Semmivel sincs kisebb deficit a folyó fizetési mérlegemben, mint tavaly ilyenkor.
De... ez csak az érem egyik oldala.
Ha a másikat nézzük, elégedett lehetek.
Ez az év óriási nehézségeket hozott, egzisztenciális és egészségügyi téren is, de visszagondolva a történtekre, elmondhatom, hogy megálltam a helyemet. Iszonyú szélvihar tombolt körülöttünk, alig volt egy-két szélcsendes hónap. Január 15-től kezdődően orkán erejű viharoknak voltunk kitéve.
...és csapat lettünk. Nem is akármilyen. Megtiszteltetés egy ilyen csapat tagjának lenni. Ez azt jelenti, hogy alkalmas vagyok, képes vagyok, érdemes vagyok rá.
És még hajózunk..
Mikor a céghez érkeztem, Morgó megörvendeztetett a címben foglalt költői hasonlattal. Hetekig nem tudtam túltenni magam rajta, annyira igaz volt.
Még most is emlékszik rá a hamis, tudja, hogy betalált :) hiába, az igazság mindig fájdalmas dolog.
Akkoriban egyetlen dolgot nem éreztem az életemben: biztonságot.
Minden kavargott bennem és körülöttem, mint a papír tízesek a szélviharban, és én kétségbeesetten kerestem valami biztosat, amiben megkapaszkodhatok.
Így kaptam a Teremtéstől Csabát, stabil gátnak és kikötőnek.
És valóban, az is volt sokáig. És én mindig visszatértem a biztos kikötőbe, bármerre is vitt az Út. Aztán egy idő után megtanultam azt is, hogy a stabilitást ne kint keressem, hanem belül, önmagamban.
Csabának ebben a tanulási folyamatban nagyon sok érdeme van. Nem lehetek eléggé hálás érte. Éppen a hibáival, a hiányosságaival nevelt rajtam a legtöbbet.
Lassú folyamat volt ez... tulajdonképp talán még most sem értem a végére. De jól haladok.
És az idén többször, többféleképpen le is vizsgáztatott az élet.

Jelentem, megfeleltem a vizsgákon.
Nem vagyok már szélviharban papír tízes.

Mike Oldfield: Only time will tell

Ha már Mike Oldfield. :)

Pontyok a szatyorban

Hair: Let the sunshine in

...elegem van ebből az évből. Eddig csak rosszat hozott. Alig volt egy-két nyugodt nap.
Érzem, hogy most már nem bírom cérnával ezt a sok hülyeséget. A tehetetlenség, a kiszolgáltatottság érzését.
A Sötétség Korszakát éljük. Fortélyos félelem igazgat mindenkit itt már mindent és mindenkit.

Tényleg olyanok vagyunk, mint a békák, amik alatt lassan melegítik a vizet. Való igaz, hogy csak pislogunk, mint ponty a szatyorban, hogy mi mindent meg lehet velünk, ellenünk csinálni. És képesek megcsinálni. Az ilyen típusú kényszerítőzés biztos nagy öröm lehet annak aki szereti a magyarokat...

És én még a biztonság megteremtésének évének szántam az ideit. Röhögnöm kell. Sírva.

A remény rózsái

...a névnapi rózsákról eszembe jutottak az Onkológiai Intézetben, decemberben (!) nyíló, halvány, törékeny, szép kis rózsák is, amiket aznap reggel fényképeztem, mikor elkezdték a kezelést.
A remény  rózsái ők. <3

Micsoda buli

A névnapi buli remek volt. Kellemes beszélgetések, zene, hangulat - ami kell.
A rózsák pedig igenis, csodálatosak.

A féltékenység, mint ma rájöttem, néha mégis pozitív tud lenni.
Ugyanis aki féltékeny, az nem ér rá haldokolni.

Féltékeny pasit akarok.

A készített ajándékok: horgolt szaloncukrok. Megállapítottam, hogy átlagosan egy órámba telik egy-egy ilyen elkészítése (nyilván nem vagyok valami rutinos, na). Ezt persze lefordították: minden kedves meghívottra egy-egy órát gondoltam. (És, végül is, tényleg). Az egyik pasi erre azt mondta, hogy akkor ezt nagy becsben fogja tartani, mert őrá nő egy egész órán keresztül biztos, hogy nem gondolt az elmúlt években :))

Hát, rajtam nem múlt :D

A szokásos apró szendvicsekkel is készültem, ezúttal szardíniakrémes-citromos és májas-mozarellasajtos kivitelben (jaj, Anyám tálcája ott maradt Gabinál! Le fog nyelni keresztben miatta!...)

A kapott ajándékok... nagyon megható volt, hogy szinte alig ismerem őket, mégis, mindenkitől kaptam legalább valami apróságot. A kis vejem is hozott csokit és egy szép, cserepes mini rózsát. Úgy látszik, ez a névnapom a rózsákról szólt. 

Róluk. Csodálatosak, gyönyörűek, finomak... szeretném őket megőrizni valahogyan, ha lehet. 

Kitalálom, hogyan szárítsam meg őket.

Hungaria: Micsoda buli

Cső. Görény.

Arra rá kellett jönnöm az utóbbi időben, hogy megnövekedett ápolási feladataim (Anyukámat is többet kell látogatnom, masszíroznom, tornáztatnom, hiába, 85 éves..) elterelték a figyelmemet a saját életem megoldandó feladatairól, és hogy ennek vannak negatív hatásai a családomra, az otthonomra és az anyagi helyzetemre is bizonyos fokig.
Ez utóbbira részben amiatt, mert semmi hangulatom nem volt a maszekoláshoz, részben pedig amiatt, mert nem tudtam a pénzbeosztásra kellő figyelmet fordítani. Kevesebbet főztem, a kész ételek drágábbak (*3 fő) és unalmasabbak is. Egyébként pedig az egész házon egyfajta elhanyagoltság lett úrrá, csakúgy, mint gyermekeim lelkén. Meg is kaptam mindkettőtől a magamét ebben a tárgykörben. Hiába, két (és fél) kamaszról kell gondoskodnom.
A negatív rekord mégis a múlt hét végéé volt, mikor is ismét eldugult a lefolyó, és én vasárnap késő este, a napi nem kevés feladattól hullafáradtan (Csaba után Anyuhoz mentem a nadrágjait felhajtani, mert már nagyítóval sem tud tűbe fűzni a makuladegeneráció miatt.. azután este mosogatás, főzés a népemnek) állhattam neki a lefolyótisztásnak. Éreztem, hogy teljesen kikészültem a két és fél órányi bűzküzdelem során.
Másnap egész nap rosszul voltam, még este is hányingerem volt. Az epehelyem teljesen kipurcant ettől az egésztől.
Aznap este ez a bejegyzés született:

Mindenkitől elnézést kérek a mai kissé kurta-furcsa eltűnésem miatt, de a fürdőszobánk megint "megadta magát". Úgy kezdődött, hogy hajat akartam festeni. Ehhez képest...
Tudjátok, mostanáig én voltam a kínai wc-s néni (Matata Kakiba, álnevén Cső, Görény). Most viszont úgy néz ki, hogy a cirkó meleg víz készítő része is eldugult (jó minőségű kútvíz...) tehát itt állok festetlen hajjal de legalább nyakig sz@rban, meleg víz nélkül.
Na ilyenkor kell bevenni egy felest, orvosilag. 
Egészségetekre!
...
Siker! Feles bent, meleg víz kint! Andris megbütykölte. Hurrá! Csak azért is hajat festek :)) Jó éjszakát!

Az utolsó kenet

Az immun- és kemoterápia - szinte az első infúzió lefolyását követően azonnal - pozitív eredményeket hozott. Az előző napok szinte nulla táplálékbeviteléhez képest itt-ott, ha nem is nagy mennyiségeket, de sikerült ennie is szegényemnek. A színe is visszajött kicsit. Ennek megfelelően optimista hangulatban voltunk, mikor a Facebook-on is megosztott, kevésbé kedves jelenetre sor került, szigorúan a krisztusi anyaszentegyház szeretetteljes gondoskodásának köszönhetően :(
...
Üldögélünk a kórteremben, csendben örülünk a javulásnak, a növekvő étvágynak..
Erre jön a helyi kápolnából egy önkéntes beteglátogató hölgy. A szomszéd ágyon lakó fiatal srác gyorsan lerázza, épp menni készül. Erre hozzánk fordul, (immár nem először) elmondja, hogy hol a kápolna. Megköszönjük. Ad egy szaloncukrot nekünk is, merthogy Mikulás van - oké, köszönjük szépen.
Aztán megáll hezitálva, ránk néz és megkérdezi:
- Nem kívánja, hogy meglátogassa a lelkész úr?
...
- Jó hogy nem azt kérdezte, "nem kívánja felvenni az utolsó kenetet? Most akciós, Mikulás nap alkalmából" - mondta az én drágám.

Mindezt épp akkor, mikor végre gyógyulásnak indultunk..

Omega: Hajnali óceán

A keskeny pallón

...a kemo előtti utolsó estén felhívott, és bevallotta, hogy ő azért nagyon fél ettől az egésztől.
Nem igazán értettem a dolgot. Hiszen szemmel látható volt a durva állapotromlás az utóbbi időben. A biztos halál állt szemben a megmenekülés valódi esélyével. Ez az a helyzet, amikor az embernek már tényleg nincs veszteni valója. Ebben a helyzetben a bátorság az egyetlen esély.
- Fogd úgy fel a dolgot, hogy ez az a keskeny palló, amit kértem Neked. Végig kell menned rajta, csak ennyi a dolgod..
...
A kórházban az első reggelen már attól féltem, hogy ott ájul el a sok várakozás közben a folyosón. Közben Kriszti kesergett, ugyanazon, amin én is szoktam: hogy az apukája csak maga elé bámul, mintha feladná az egészet, mintha csak a halálra tudna koncentrálni, a legnegatívabb lehetőség jár folyton a fejében.
- Vedd úgy, hogy kint vagy a mélység felett, egyensúlyozol a pallón. Ott két felé tudsz csak nézni: vagy magad elé, a célod irányába - vagy lefelé, a mélybe. ..Szerinted mikor fogsz hamarabb leesni?

Omega: Kötéltánc

A vak meg az úttest

Mai első apró szösszenetem témája immár két hete érlelődik bennem. (Lesz több is, de hangulatukban annyira eltérők, hogy külön-külön "tálalom" őket. Talán apránként emészthetőbbek.)

Történt ugyanis, az első kemó előtt pár nappal, hogy az én drága kis öregem, aki akkor már igencsak sz@rul érezte magát, egyszer csak kifakadt a lányaira és rám, akik folyamatosan maceráltuk mindenféle értelmes és kevésbé értelmes, az egészség helyreállítását célzó javaslatokkal (a paletta széles: a ne egyél cukrot és fehér lisztet, iktass be rostos ételeket, egyáltalán, próbálj enni - től a méregtelenítő sós fürdőn keresztül a kineziológusig minden volt már, és ő mindennek ellenállt, mint Pistike az óvodában aki az Istennek se eszi meg a spenótot). A lányokat és engem is legjobban az egésznek a hátterében álló "Hajlamos vagy a feladásra" életérzés idegesített. Mint kiderült, teljesen okkal.
- Olyanok vagytok, mint akik a vakot erőszakkal át akarják ráncigálni az úttest túlsó oldalára, közben ő nem is akar menni!
- Úgy, szóval nem akar???

Olyan mérges lettem, hogy majd egy órát hozzá sem szóltam.
Aztán rám nézett bűnbánóan, de úgy, hogy muszáj volt elnevetnem magam.
De a fejmosást nem úszta meg.

Érdekes estéink vannak néha mostanság.

Az én blogomból jobban esik zenét hallgatni, mint a youtube-ról? :D Na de hetvenötször ugyanazt??

Örömtan

Tulajdonképpen, szöget ütött a fejembe az a mondat. Szöget ütött, bármennyire lényegtelen és mellékes is volt, és szépen be is volt csomagolva sztaniolpapírba, hogy csillogjon, és lehetőleg egyetlen karcos, bántó éle se legyen.
Tulajdonképpen nem is bántott meg. Vagy csak annyira, amennyire az igazság fáj. (Igyekeztem is egy sztaniolba csomagolt huszárvágással visszaadni, bár éreztem, hogy nem biztos, hogy ezt most kellene, de végül is, őszintének kell lenni, ha az ember nem akar beteg lenni. Meg amúgy is, sosem árt az erőviszonyokat tisztázni, és a tükörnek az a feladata, hogy meglásd magad benne. Nem tehet róla, a tükör csak tükör. Ez a lényege.)
Valami olyasmiről szólt, hogy én nem tudtam felvidítani Őt. (Bezzeg az elhunyt... de ez az én szempontomból mindegy is, azt hiszem).

Erre csak annyit tudtam válaszolni, - elismerve az elhangzottak igazát - hogy lehet, hogy nem vagyok egy röhögi típus, de igenis, vannak csendes, mély örömeim, amelyekben Ő nem volt képes osztozni.
Bevallom őszintén, itt első helyen az otthonom jutott az eszembe, mely - nyomortanya jellegére tekintettel mások által fel nem fogható módon - számomra az esetek döntő többségében megnyugvást, feltöltődést hoz.
A napi hálagyakorlatom is leginkább otthon szokott sikerülni, persze nem mindig, de ha otthon vagyok és jól ébredek, ébredés után ha csak egy módom van rá, elmerülök egy fél órácskára az öröm és hála érzésével való töltekezésben. Pusztán azért, mert élhetek, és láthatom az otthonomba költözött természetet.
Nem mondom, hogy ez  mostanában annyira könnyen menne, mint mondjuk akár csak néhány hónappal ezelőtt is, de még így is van, amikor sikerül. (A jelen állapotról, azt hiszem, nem én tehetek. Vagy csak kisebb részben. Gondolom.)
Viszonylag nehéz úgy hálát érezni, ha az, akit szeretünk, nagyon beteg.
De most tekintsünk ettől el, amennyire lehetséges.
Nem gondolom, hogy az öröm és hála, egy szűk létminimumtól eltekintve, anyagi kérdés lenne. Az utóbbi évek azt is megtaníttatták velem, hogy téves irány másokban keresni az öröm forrását. Ha az ember belül nincs rendben önmagával, akkor kívül hiába is keresi a boldogságot. Sőt, a vidám emberek közelsége ebben az esetben kifejezetten irritáló tud lenni.
..Épp ezért, nekem eszembe se jutott volna, hogy szemrehányást tegyek azért, mert nem lettem kellően felvidítva ezekben az években. Még a számomra hátrányos, és indokolatlanul szomorúságot gerjesztő összehasonlítások miatt sem, hisz már régen rájöttem, nem nekem fáj ez igazán, hanem annak, aki ennek segítségével próbálja magát távol tartani mindentől, ami számára jó lehetne. (Most mondjam, hogy megvan az eredménye? Nem mondom. Pedig megvan..)

Viszont, ebből az egészből, leszűrtem azt a generális tanulságot, hogy én tényleg magamnak való vagyok, pont úgy, ahogy Nagy Fal azt megaszondta.
(Anyátok olyan magának való! Volt honnan örökölnie, ilyen volt az apja is, ilyen az anyja is! - Hál'istennek tényleg.)
Sokáig szenvedtem amiatt az elképzelés miatt, hogy a boldogsághoz egy másik emberre van szükség, de ma már valóban nincsenek ilyen tévképzeteim.
Sőt.
Mások csak gondokat jelentenek, sok gondot, kevés öröm mellett.
Egyedül a Természet az, amelyben soha nem lehet csalódni, legyen bár hideg vagy meleg, eső vagy ragyogó napsütés - a Természet az Úr, a tiszta örömforrás.
És én szánalmasan kevés időt tudok Vele tölteni.
Ezért vagyok hálás a reggeli napsütésnek, ha az otthonomban ér, a nyíló virágnak, a harmatos fűnek, a tiszta levegőnek.
Mert a napok nagyobb részében iszonyatosan hiányzik.
A másik ilyen tiszta örömforrás az alkotás öröme. Létrehozni valamit, legyen az egy számviteli mérleg vagy bármilyen kézimunka, hímzés, horgolás, ceruzarajz, festmény, varrás, kerámia vagy bármi), de akár egy kedvvel készített étel, vagy szépen elvégzett takarítás - ez is mindig öröm, mellékhatások nélküli tiszta öröm.
Tulajdonképpen nagyon más valódi örömforrás nincs is az életben.
De ez a kettő bőven elég ahhoz, hogy az embernek legyen kedve élni.
...persze, tudom, ha az ember öregszik, fáradékonyabb, nehezebben mozog, akkor már a másodiknál is felléphetnek korlátok. De mindig van olyasmi, amit az ember kedvvel alkothat  - az alkotáshoz semmi más nem kell, csak alkotókedv.
A természetbe kimenni se feltétlenül kondifüggő. Remekül el lehet ücsörögni pl. Kamaraerdőben egy padon. Persze, azért az ember igyekezzen lassítani az állagromlását, lehetőség szerint mértékletes és változatos étkezéssel, és neki megfelelő mértékletes, de rendszeres mozgással.

Mondom ezt én, aki mostanában alig mozog.
De sebaj, majd egyszer lesz rá idő/pénz.

(Tudom, nem "majd" hanem "most" kell-ene- megvalósítani a változást. De sajna most ez nekem még mindig csak jövő idő. Pedig lassan belépek a 24. órába ezen a téren.)

No de kanyarodjunk vissza Setét Lajoshoz és az ő híres mondatához:

"Az élet szép! Néked magyarázzam?..."

...

Omega: Ezüst eső

Elektromosságtan

"Életemet, szerelem, tenéked kéretlen ajánlom

Mert a halált te legyőzöd"

(Móra Ferenc: Aranykoporsó)

A kórházban, mikor már nem is számítottam rá, hogy ez még lehetséges - nem, nem azért, mert nem szeretnénk egymást eléggé, egyáltalán nem.. talán inkább csak a fogyatkozó erő miatt nem gondoltam arra, hogy még lehet részünk ebben a különös, furcsa, tünékeny érzésben - de megint megtörtént az a csoda, melyről igazán a mai napig nem tudom megmondani, hogyan lehetséges.

Megcsókoltam, épp búcsúzni készültem látogatás végeztével - és megint éreztem azt a bizsergő, finom, csodálatosan finom, szinte éteri érzést, mintha egészen gyenge elektromos töltések vándorolnának az ajkaink között.. nem volt időm meglepődni, reagálni, sőt, sajnos nagyon belemerülni sem, hiszen egy váratlan telefonhívás megzavarta ezt a különös, csodálatos élményt.

Napokig nem tudtam elfelejteni. Sőt, szerintem sosem fogom elfelejteni, ahogyan az előző, hasonló tapasztalataimat sem.

Ugyanezt az elektromos vonzást éreztük mindketten, amikor első este hazakísért. Két puszival búcsúztunk, de annyira közel voltak egymáshoz az ajkaink, hogy mindketten éreztük ugyanezt a bizsergést, anélkül, hogy összeértek volna. Igazság szerint nagyon nehéz volt megakadályozni, hogy összeérjenek, mint mikor két mágnes mindenáron össze akar tapadni. Nem volt ebben semmi tudatos, vagy előre kitervelt. Sokkal inkább meglepő volt és elemi erejű, mintha egy magasabb hatalom rendelte volna így.

Néha, boldogabb időkben, egymás mellett feküdtünk az ágyon, simogattam, és éreztem, ahogyan a tenyeremből apró szeretetszikrák áramlanak a bőrébe. Azt is éreztem sokszor, hogy a közelében szinte szétvet ez az energia, a bőröm alatt áramlik, kis boldogságszikrák formájában pattog belőlem...

- Érezted? - csak napok múlva volt időm/módom megkérdezni. Elgyötört arca mosolyba lágyult, ahogyan bólintott.

- Én nem tudom, mi ez... szerettem már mást is előtted... de ilyen élményben még sosem volt részem.. (Tényleg nem. Amennyire vissza tudok emlékezni, Mosolyalbumnak a szagát szerettem, képes voltam naphosszat ölelgetni távollétében a díszpárnát, amelyhez hozzá szokott dőlni, A-t pedig dédelgetni szerettem - de elektromos impulzusok vándorlására nem emlékszem, nem is hittem volna soha azelőtt, hogy ilyesmi létezik.)

- Végül is, villamosmérnök vagyok. Egész életem az elektromosság körül forgott - mosolygott át a fájdalmakon.

...

Napi kétszer-háromszor sírok. Teljesen mindegy, hogy Vele vagyok, vagy épp valami mást csinálok, az is lehet, hogy előtte pár perccel még nevettem, vagy dolgoztam, egyszer csak jön, könnyezek egy kicsit, aztán minden megy tovább.

Az első hetekben a tarkóm görcsösen fájt, sokat, mintha abroncsba szorították volna a fejem hátsó részét.

Volt egy reggel, amikor úgy ébredtem, hogy már nem bírom tovább.

Akkor szántam rá magam, hogy mindenképp elmegyek abba a buliba amit internetes kedves és kedvetlen ismeretlenjeim szerveztek. Bár volt lelkiismeret-furdalásom miatta, de úgy döntöttem, hogy most erre szükségem van, ha nem akarok megbolondulni. Igazam volt. Magam is meglepődtem magamon: hat óra alvás, egy kemény munkanap, sírdogálások, vásárlás, szendvicskék készítése, díszmagyarba öltözés, tévelygés a Google Mapson - és reggel hatig bírtam az iramot. Mint megboldogult ifjú koromban. Még másnap is, négy óra alvás után, egész nap tettem a dolgomat. Hiába, a vészhelyzeti üzemmód csodákra képes.

A buli jó volt. A tarkófájdalmaim elmúltak, és két napig nem sírtam. 

De ehhez gyakorlatilag szinte egész éjszaka ugrálnom kellett. 

Kiugráltam magamból az addig felgyűlt feszültséget. 

Egyébként nem vagyok alkalmas állapotban.. gyakorlatilag semmi mélyebb kommunikációra embertársaimmal. A felszínes cseverészés még valahogy megy... de ennyi.

...

A Hang mostanában, mintha tudná, hogy nagyobb szükségem van rá, mint valaha, meg-meg szólal.

A múltkor például, a továbbképzésről tartottam hazafelé, és úgy döntöttem, hogy szükségem van némi gyaloglásra. Ezért pár megállónyi utat gyalog tettem meg a Körúton. A Boráros térnél jártam, amikor elkapott a szokásos sírásom. Meg kellett állnom, levegő után kapkodtam, és közben elkeseredett voltam a saját gyengeségem miatt, talán kicsit dühös is, hogy csak ennyi telik tőlem, hogy sírok reggel, bőgök délben, és az egereket itatom este.

- Miért? Miért kell nekem ennyit sírnom? Miért nem tudok inkább segíteni? Miért kaptam ezt a feladatot, ha nem vagyok hozzá elég erős?

- A könnyeid tiszták. - jött a felelet. - Szükség van rájuk. Velük segítesz a legtöbbet.

- De meddig kell még ennyit sírnom?

- Még kell egy ideig - volt a válasz.

Furcsa módon belenyugodtam.

...

Az elmúlt hónapban elhanyagoltam a családomat, az otthonomat. Ennek meg is lett a böjtje. Andi lányommal valamelyik nap csúnyán összekaptunk. Elviharzott itthonról, nem vette fel a telefonját, letiltott Facebookon... aztán eljött az este és megbékéltünk. Az én drágám esti telefonbeszélgetésünk során keményebb fellépést szeretett volna, mint rendesen (rossz anya vagy - szindróma, de már nem ráz meg ez a vélemény, mert rég tudom, hogy nem igaz..), de ehelyett nyugodt hangnemben letisztáztuk a lányommal a dolgainkat,és  megbékéltünk. Később "Ne menjen le a Nap a te haragoddal" - idéztem az én arany csillagomnak a Bibliából, ő persze morgott, nem értett egyet vele, de én valahogy éreztem, hogy jó az irány, amerre tapogatózok. 

Aztán lefeküdtünk aludni, és reggel csodás, váratlan metafizikai élményre ébredtem.

A Hang ébresztett. Öröm csendült a mélyén.

Még sosem volt részem ehhez hasonlóban.

- Mindent jól csináltál! - mondta.

Ebben a pillanatban átjárt az öröm, a hajszálaim végétől a kis lábujjamig.

- Mindent?

- Mindent!

...

És akkor megértettem. Megértettem, hogy akkor éltem igazán, amikor a szívemre hallgattam. Megértettem, hogy a szeretet képességénél nagyobb ajándék ezen a földön nincs. Hogy lehet, hogy szerelmeimen nem volt áldás, és sosem lehettek boldogok, de legalább a saját utamat jártam. Hogy akkor cselekedtem jól, mikor a szeretet szavára cselekedtem. Hogy szeretetet adni sokkal nagyobb öröm és boldogság, mint elfogadni.Hogy igazán akkor éltem, amikor adtam. Nem akkor, amikor eltűrtem/elviseltem. Mélységes hála öntötte el a szívemet, amiért szerethettem. Most már tudom, hogy nincs mit megbánnom. Az elmúlt négy éven sincs mit megbánnom. Hálás vagyok Neki, amiért szerethettem. Bármit is hozzon a jövő, bármennyi nyűglődés és fájdalom volt/van/lehet ebben az érzésben, csak örömöt és hálát érzek, mert szerethetek. 

Szegény kicsi öregem... Olyan vékony, olyan gyönge, olyan kicsi már... Törékeny kis testét tűkkel szurkálják, nem tud enni, csak egy kis pépeset, azt is alig-alig..

Kérlek, Uram, ne hagyj cserben minket. Olyan kevés ember volt, akit sikerült szeretnem.. Te tudod, hogy őt igen. Ne vedd el tőlem... Kérlek... Még ne vedd el...

Non-Hodgkin limfóma

..előrehaladott. Áttétes. A beteg legyengült. Reményhal...
...
Azok a dolgok, amiken az elmúlt időszakban átmentem, azok nagyon komolyan megviseltek. Pedig ez még csak a kezdet.
Ha be akarom tartani a kronológiát, ismét csak a démonnal való harcaimhoz kell visszatérnem. Mert eljött még néhányszor.. Egyszer álmodtam egy női ördöggel, fiatal voltam és szerelmes, egy szép fiatal férfi volt a párom, kéz a kézben jártunk és a női ördög mindenfélét ígért nekem: szép, kényelmes életet, csak ott írjam alá... A szokásostól eltérően nem fekete volt. Vörös haját kontyba csavarta, vörös volt a rúzsa is, kiskosztümben ügyintézte a szerződésünket.. És már majdnem aláírtuk, mikor rájöttem, mi is ez. És akkor beugrott az Isten neve, tiltakozva felpattantam és bemenekültünk az első templomba, közben elszántam magam arra, hogy inkább sose legyen semmim.. Egy rövid időre megnyugodtam, aztán távolról hallottam a kacagását. -Ne hidd, hogy sérthetetlen vagy! Sosem vagy biztonságban! Ő a gyenge pontod! - és láttam ahogy körülhízelgi a szép, fiatal páromat csábítgatja..
Zihálva ültem fel az ágyban. Tudtam, hogy az Isten nevénél menedéket találok.. De azt is, hogy mégsincs rendben minden.
...
Ez valamikor tavaly nyáron volt, és ezt az álmot sokáig nem kötöttem össze a szokásos démonom tevékenységével.
De mára ez a mozaik is a helyére került.
...
Még tavaly, mikor a Rudas fürdőben voltunk együtt, ott végre kifakadtam. Szinte rimánkodtam, hogy engedje el végre a kedves halottját, mert különben őt is elviszi.
Aztán pár nap múlva láttam, hogy falra hányt borsó az egész... És akkor volt, hogy szakítottunk.
Akkoriban újra meg-meglátogatott a démon. Nem bántott, csak állt és figyelt. És akkor... Nem vagyok rá büszke.. De ki tudtam mondani sajnos: ne engem vigyél el, ha valakit mindenáron vinni akarsz, vidd el őt. Úgyse engedett el téged soha...

Abban a pillanatban eltűnt és többé nem jött vissza.
Sokáig nem jött vissza..

Közben kibékültünk, mert mégiscsak szeretem, és bár Ő nem az az ember, akivel én élni tudok, de mindenképpen az, aki nélkül nem... :'(  :'(  :'(
Szóval kibékültünk, de egyre gyöngült.
Furcsa módon ezekben a hónapokban nagyon nehezen bírtam nála lenni. A lakás mauzóleum jellege a  korábbiaknál is jobban kikészített. Aztán egyszer ránéztem az elhunyt képére és elakadt a lélegzetem.
A démon nézett vissza rám.
Tombolni kezdtem, hogy legalább azt az egy képet tegye el, bár az okát nem bírtam megmondani neki.
Ekkoriban voltunk az elhunyt rokonánál látogatóban, ahol a jeggyűrűjük, amit addig hordott, egyszer csak pattanva kinyílt. Egy pillanatra nem kaptam levegőt.
Teltek-múltak a napok és én éreztem nőni a veszélyt. Néha már fojtogató volt.
De nem tudtam, mit tehetnék.. Valami különös tehetetlenség volt rajtam.. Aztán jött a beutaló.
Mikor az első diagnózis felállításra került: tumor, áttétek - a démon újra eljött. Még sosem hasonlított ennyire az elhunytra. Bárhová néztem, ott ült szegényem foteljában, keresztbe vetett lábbal, fújta a cigarettafüstöt és röhögött.. Röhögött... Undorító, ordenáré módon röhögött, bárhová néztem, csak őt láttam.
Ezzel együtt az önvád is előkerült: hogy én engedtem meg neki ezt az egészet, mert gyáva voltam.. Napokig gyötörtem magamat.
Még Anyukámmal is beszéltem erről. Ő azt mondta, hogy nem vagyok hibás, Ő nem engedte el az elhunytat, nem hagyta, hogy beteljesítse a sorsfeladatát, ami miatt elszólította őt a Teremtő. És hogy ez nem az én ügyem. Nekem még dolgom van itt, jogos, hogy élni akarok.
Ettől kicsit megnyugodtam, de azért nem teljesen. Főleg ha arra a rusnya röhögő pofára néztem..
De egyszer, épp, mikor a legjobban bámultam, történt valami.
Megszólalt a Hang.
- Gondolod, hogy ezen a teremtett világon történhet bármi is az én engedélyem nélkül?
A Hangra a démon összerázkódott, halványulni kezdett és pár pillanat múlva fotelostól eltűnt.
- Könyörgök, ha Nélküled nem történhet semmi, adj esélyt! Ne vedd el tőlem őt! Legalább egy keskeny pallót hagyj nekünk! Ha hagysz, én azon átmegyek, átviszem Őt ölben ha kell!
-Majd meglátom, mit tehetek - szólt vissza a hang kissé türelmetlenül és egyáltalán nem meggyőzően.
...
Azóta minden olyan fájdalmasan egyszerű. A lelet elkeveredett, szegény kis öregem sokáig meg sem akarta mondani a családnak, hogy mi a baj, de olyan tempóban épül le, hogy ezt már nem lehet tovább titkolni.
Lassan elfogadja már a kezelést is... Csak félek, hogy mindez már késő lesz.
...
A múltból előkerülő arcok mindig figyelmeztetnek valamire. Eddig egyetlen férjem rég eltűnt barátja került elő most.
És ő is azt mondta, amit ezobarátnőm: hogy én sosem szerettem az egyszerű dolgokat, mindig a szenvedést kerestem. Nem lehet nem látni az analógiát Zsolt és Csaba életöröm-megtagadása között..
Mindkettő egyfajta önpusztításhoz vezetett, mely ellen hiába akartam tenni, nem tudtam. Évekig próbáltam tenni ellene.. De kudarcot vallottam. Nem tudtam levenni a keresztjüket.. Nem tehettem mást, csak egy darabig segíthettem a cipelésében. És a könnyeimmel moshattam a lelkük sebeit.
...
Ma arra jutottam, hogy ez a "mert te szeretsz szenvedni" tézis megint az ezoizék elmetrükkje.
Én még soha, egy reggel se keltem úgy fel, hogy "keresek mára valami jó kis szenvedni valót, olyan rég szenvedtem már, annyira hiányzik".
Soha.
Én boldog akartam lenni.
Ha van hibám, az csak annyi, hogy megrendít a mások szenvedése, segíteni vágyást hoz ki belőlem és együttérzést. Együtt érzést. Szó szerint. És ilyenkor nem lényeges a saját személyiségem. Pedig ezeket a helyzeteket nagyon megszenvedi.
Meg kell tanulnom nem belehalni.
Nehéz lesz.

Észre kell venni az életben az ismétlődéseket. Ha magunktól ez nem megy, a Sors segítőket küld.
Hihetetlen, hogy milyen furcsa törvények mentén működik az Univerzum.

Istenem, add, hogy mindig helyesen cselekedjem.

Rettegés és várakozás

...múlnak a napok és mi rettegve várjuk a végleges diagnózist. Közben napról-napra rosszabb, és én nem tudom, hogy mit tehetnék még. Túl vagyok a vádakon, önvádakon, lelkiismeret-furdaláson, már nem számítanak az okok és miértek, csak a szörnyű tények.
Érzem, hogy fogy az idő... nagyon fogy az idő...

"Magzatpózban"

Ennyi fájdalom a világon nincs... S mégis.

45

Álltunk az étkező ajtajában, az asztalon vázában a szép kis csokor... álltunk, és egyszerre kezdtek el potyogni a könnyeink. Csak néztük egymást... és hullottak a könnyeink.

Ez a nap... lehetett volna egészen más is, vidámabb, felszabadultabb... de mi már nem tudunk vidámak és felszabadultak lenni.

 ...valahogy minden percet másképp élünk meg, minden szónak más a súlya.. néha már-már úgy érzem, becsavarodok. A múlt héten észrevettem, hogy a tarkóm fáj (sose szokott azelőtt, nekem mindig a homlokom-halántékom fáj, ha fáj) és a nyakizmaim teljesen lemerevedtek.
Hogy naponta többször elsírom magam, az már jószerivel fel sem tűnik.
Újból kezdek rászokni arra a gyerekkori szokásomra, hogy mikor sírhatnékom támad, elkezdem a körmömet a tenyerembe-ujjaimba vésni, hogy a testi fájdalom elterelje a figyelmemet a lelkiről.

A múlt hét vége, az a pár óra, amit DC-vel és Tündilánnyal töltöttem, kivétel volt. Ott, az asztal körül, kialakult egy szeretetközösség. Talán nem is elsősorban DC érdeme volt, sokkal inkább Tündié, aki gyermeket hord a szíve alatt, s mint ilyenkor minden nőnek, az energiái megduplázódva ölelték át a sérült társaságot.
Jutott belőle mindkettőnknek egy-egy sebtapasznyi.
Mert mi ketten - sérültek voltunk. Én lelkileg, DC fizikailag.
Nehéz ezt szavakkal leírni.. de volt valami torokszorító, és ugyanakkor mégis békés és szeretetteljes ebben a találkozásban.
Végre megismertem. Elmondhattam neki személyesen is, hogy milyen nagyra becsülöm.
Tündi szerint még találkozunk.
Bár igaza lenne...
(És most megint bőgök. Kivételesen nem az egyik, hanem a másik miatt. Ennyi könny a világon nincs, mint amennyi nekem jutott.)

Tudjátok, az emberekkel, főleg a férfi emberekkel, csak a baj van.
A férfi úgy működik, hogy ha nem akarod őt, le se lehet vakarni. Ha akarod, menekül. Ha együtt vagytok, és te szeretnél valamit, az neki biztos nem fog megfelelni. Ha ő akar valamit, akkor azt rád erőlteti, ha tetszik neked, ha nem. Ha szereted, biztos, hogy csak eltűri, hogy szeresd. Ha el akarod hajtani, könyörög, hogy fogadd vissza.
És az egész nyűglődésben az a legszörnyűbb, hogy miután mindezeket a gonoszságokat, mindenféle verzióban elkövette, és végre megbékélnétek magatokkal, egymással, múlttal, jelennel,  - akkor egyszer csak fogja magát és kiiratkozik az élők sorából.
Nehogy már egyszer, csak egy rövid kis időre, boldog, vagy legalább elégedett lehessen a nő.

Több, mint száz köszöntést kaptam ma Virtuálisban. Minden eddigi rekordom megdőlt... és akkor azokról, akik privátban írtak, még nem beszéltem.
De nem tudok ennek sem igazán örülni. A helyzet teszi, vagy nem tudom - de hirtelen eltűnődtem, hogy vajon hányan jönnének el a temetésemre... hát, nem sokan.

Talán Szerjozsenykának, neki igazán örültem.
Bizonyos szempontból ő... nagyon szép emlék nekem.
Pont a semmi miatt, azt hiszem. A semmi miatt, amit választottam, mikor ott álltam az útkereszteződésben. Akkor, ott, elfájtam a potenciális "valami" fájdalmát. Mára a "semmi" szép emlékké szelídült...

Tanulság: a semmi nem fáj.

A semmi állapotánál közelebb nem szabad emberi lényt engedni. Mert otromba, elővigyázatlan, önző, egoista... és mert halandó.

Az ötlet

Bár én csak egy köcs@g liberális vagyok, aki nem szereti a magyarokat, de szöget ütött a fejembe, hogy miért akarjuk mi mindig külföldi festők munkáit kihímezni, mikor rengeteg tehetséges kortárs magyar művész van? A nagy kérdést fel is tettem a megfelelő helyen. Még lehet az is, hogy megvalósul valami hasonló projekt. Ha pénzem nem is lesz ebből, de az érdem.. De legalább a tudat. Hogy segítettem a honi művészetet és kézműipart. Csak mert nem szeretem a magyarokat.

A növények hálája

Keserves dolog látónak lenni,fájdalmas és keserves... De ma este nem erről akarok írni, hanem egy ritka pillanatról, mikor jól esett, hogy rendelkezek egy ilyen... Túlérzékenységgel. Nehéz napom volt... Kifacsaróan nehéz és szinte elviselhetetlenül fájdalmas. Reggel azzal kezdtem, hogy behoztam a leandereket az ajtó elől. Sietségemben csak sorba állítottam őket a konyhában. Este, mikor beestem az ajtón, valami kellemes energiát éreztem. Szokatlanul kellemes volt. A leanderekből áradt. Boldogok, hogy behoztam őket. Eszembe jutott valami. - Érezted a növények háláját? - kiabáltam be Andinak. - Ott kint? Igen, éreztem! - Ezek a leanderek boldogok, hogy behoztam őket! ...ideje a többieket is behordani.

Szomorka

Néha sírdogálok, aztán teszem tovább a dolgomat. Próbálok nem gondolni hétfőn a keddre, igyekszem mindig rendben elvégezni az aktuális teendőmet.
Már nem érdekel, hogy megmarad-e a munkahelyem vagy sem.
A hét végére hazaengedték. Együtt töltöttük. Hisz csak a Jóisten a megmondhatója, hogy mennyit lehetek még vele.
Esős idő volt, amúgy sem sok mindent lehetett volna tenni a kertben. Pedig valamikor ott is el kell végezni a téliesítést. Azért a növénykéimet sajnálnám. Azt hiszem.

Hétfőn a keddet..

Senki sem ígérte, hogy az élet harmonikus, döccenő nélküli. Anyám azt mondta, egyet tanulj meg: hétfőn hétfő, kedden kedd. Egyik sem ikertestvér. Hogy mit hoz a kedd, azt ne kezdd el siratni félelmedben hétfőn. Hogy mit adhat a kedd, azt ne tervezd hétfőn. Hátha nem hozza be. Az egyik nap ilyen, a másik olyan. Egyetlenegyet kell megjegyezni, ha harmonikusan élni akarsz. Ha jót hoz, akkor józanul viseld, hogy most örömöd van. Józanul és fegyelemmel. És ha baj van, azt is viseld józanul és fegyelemmel. Engem erre neveltek.

Szabó Magda

Whitney Houston - I will always love you

Presser Gábor: Valaki mondja meg

Unatkozó háziasszonyok sz@rsága

- ez az egész ezotéria, meg agykontroll, ezekkel töltik ki sivár napjaikat, mikor nem tudnak hová lenni jó dolgukban - jelentette ki határozottan Morgó, mikor valami ilyen jellegű posztot olvastam neki délután, két átutalás és három számlafelrögzítés között.
Kicsit bántott a véleménye, mert szerintem igenis, hogy van bennük némi igazság, de nem erőltettem. Úgy véltem, hogy Morgónak megvannak a maga korlátai, amelyeket lehet feszegetni, de olyan hiába való és felesleges, mint mondjuk vizet hordani a Dunába.
Eljött az este ismét, voltam Anyunál, Csabánál a kórházban, és leültem kicsit a fészbukk elé.
Rám írt gyorsan az egyik csoporttársnő egy növényes csoportból, hogy mi újság és miben segíthet.
Már a kérdés is gyanús volt, az illető hölgy előzetes megnyilvánulásai alapján.
Röviden vázolom az eddigi benyomásomat róla.
...
Jól szituált (hozzám képest igen jól..), kedvesnek és kiegyensúlyozottnak, koránál jóval fiatalabbnak látszó hölgy (vagy Csabát idézve: gyerekkori képpel szereplő...), akinek van egy hatalmas növénygyűjteménye, rengeteg leander fajta szerepel benne, látszik, hogy ideje jelentős részében velük foglalkozik - ami nem baj, sőt, kedves a számomra. Rengeteg tao és ezo bölcsesség megosztva, lájkolva, kiegyensúlyozott derű és (látszólagos) életbölcsesség és emberszeretet.
Mikor ismeretlenségünk elkezdődött, elkövettem azt a hibát, hogy kértem tőle néhány hajtást a csodás növényeiről. Budapesti révén elmehettem volna értük, nem lett volna költség és fáradság, neki pedig a száz, rendszeres visszanyírást igénylő tőről meg se látszott volna az a néhány lenyesett hajtás. Amelyeket amúgy is időszakosan kidob. Szóval lényegében, bármilyen szép is, de: szemét. Ha értitek.
Azt találta visszaírni, hogy nem, mert adott néhány embernek, és nem voltak eléggé hálásak.
Leesett az állam.
Az oké, hogy az ember megköszöni, örül neki, de mit kellene még azon túl tennie őszerinte a kidobandó hulladékért cserébe?
Ott gyorsan meg is bántam, hogy egy mondatot is írtam neki, eszembe jutott egy másik kedves kis hölgy, aki vidéki, pár száz forintot szokott kérni az ilyesmiért de boldogan küldi részletes tanácsokkal ellátva. Vettem is azóta tőle még néhány tövet, immár van hat példány, de ha kedvenc barátnőmnek száz van, én nem fogok megállni százhúsz alatt. Ezt megígérem nektek, lehet, hogy el fog tartani pár évig, de összegyűjtöm, meglátjátok, addig nem nyugszom.
Valahogy úgy üzemelek, hogy ha valaki lealáz, akkor én csakazértis üzemmódba kapcsolok. Anyám addig mondogatta nekem, hogy "sz@r, takony kölök vagy" amíg felküzdöttem magam a főkönyvelésig. Attila egyszer mondta Zsolti fiamra, hogy "az ilyenek jók lesznek melósnak" - nem nyugodtam amíg le nem diplomázott. Csaba azt mondta, hogy putriban lakok és nincs egy szál növényem se (ez akkor se volt igaz) - a putri még megvan, de nem halok meg addig, amíg nem lesz palotám. Dzsungelem már most is van. És most ez a nő... fujj, rühellem az embereket, na. Lesz még nekem ötven hibiszkusz hibridem és százhúsz tő leánderem. B@ssza meg a tudományát.
Mikor jöttek a menekültek és a révükön mesterségesen, a kormányzat által szított kényelmetlenségek, már egy percig sem lepődtem meg, hogy tao ide, ezo oda, hangosan fújolt rájuk és féltette tőlük a maga kis üzletmenetét. Hogy ágált. Pedig csak némi késedelmet, kellemetlenséget okoztak neki, de máris tele volt a gatyesz az esetleges jövedelemkiesés miatt. (Nagybátyám mondta: nem szeretem a gazdagokat, mert nincs szívük. Igaza volt.)
Most, hogy nekem néz ki újra valami megélhetési pokoljárás, és erről pár odavetett szót mertem ejteni, már csak azért is, hogy ne érje meglepetésként őket, ha majd egyszer a közeljövőben nem lesz aki a kedvenc csevelyüket elindítsa - hát, elkezdett ő is meg még néhány másik, nyilván jó szándékú, de némileg korlátolt hölgyemény olyanokat irkálgatni, hogy imádkozzak, meg higgyek, meg bízzak... stb. Minél istenfélőbbek, annál inkább irkálták ezeket, de azoktól talán még nem is zavart annyira, mint a leánderes, magát felvilágosultnak, ezoterikusnak és modernnek képzelő hölgytől, aki a fenti mondattal indított azok után, hogy pontosan tudom róla, hogy egy pohár vizet nem adna egy haldoklónak.
Pár mondatot irkálgattam neki Csaba állapotára vonatkozóan, megemlítve, hogy úgy tűnik, képszerkesztő nélkül maradtam és ebben a helyzetben nem vállalom tovább a poszt megjelentetését (annál is inkább, mert van nekem elég gondom mostanság, nemhogy unatkozó gondtalan háziasszonyokat szórakoztassak), és gondolva egy merészet, megkérdeztem tőle, hogy ő nem akarja-e átvenni a poszt szerkesztését. Gondoltam, legalább nevetek egy jót - a válasz felől percnyi kétségem nem volt.
Mikor megírta, hogy nem, mert őt halálosan leköti a vállalkozása, meg még vagy három kifogást megeresztett, tényleg nevettem. Eléggé keserűen, amiért ilyenek az emberek, de nevettem.
- Nem is gondoltam, hogy te vedd át, csak arra gondoltam, hátha ismersz valakit aki vállalná - írtam, de legszívesebben azt írtam volna:
- Egy percig sem gondoltam, hogy te bármilyen közösségi munkában egyetlen pillanatig is részt vennél, annál te sokkal önzőbb és rossz lelkűbb vagy!
De nem ezt írtam (sajnos) és ő témát váltva elkezdett nekem a megbocsátásról szónokolni, nyilván látta a tegnapi nyilvános vitát Nagy Fallal, illetve érzi a jelenlegi helyzetem miatt bennem lévő tehetetlen haragot. Ezek tények, bennem tényleg vannak ilyen haragok, s ennek nagyon egyszerű oka van. A megbocsátás, ugyebár, a teljes és tényleges elengedés, mikor nem nézel valami után, MERT nem érdekel már és NEM BÍR BEFOLYÁSSAL LENNI A JELENLEGI ÉLETEDRE.
Hát se Nagy Fal, se OVI nem az az ember, akinek a cselekedetei ne lennének nagyon szomorú hatással a jelenlegi helyzetemre.
Majd ha már nem lesznek, akkor megpróbálok nekik megbocsátani. Dolgozni fogok rajta, ígérem.
De addig??
"Ne görcsölj rá úgy a pénzre, mert annál nehezebb lesz".
Anyád. Te nem görcsölsz rá, mert van tejbepapi. Aztán mégis gatyatelés volt pár barna arctól.
"Kifizetsz helyettem havi százat a hiteleimbe? Mert ha igen, nem görcsölök rá, ígérem. Jó éjszakát!!!"
(Menj a p.csába a jómódú háziasszonyi ezobölcsességeiddel, amik annyit sem érnek, mint öt, koldusnak adott valódi forint. Morgónak már megint igaza volt. Francba.)
...
Aztán elkezdtem tűnődni azon, hogy mi is húzott fel ennyire a viselkedésében.
És rájöttem.
Ahogyan tegnap megint önszeretet-válságom volt, mert rettegek attól, hogy nem fogok megfelelni a rám váró kihívásoknak, és emiatt a családommal veszekedtem - ugyanúgy a megoldás kulcsa ma is a tükör törvények táján keresendő.
...
Amikor jól vagyok, tulajdonképp én is ilyen lelketlen, spirituális álbölcsességeket osztogató, együttérzésre képtelen szemétláda vagyok. Semmivel sem különb.
Ezért irritál annyira a viselkedése, holott inkább hálásnak kellene lennem. Nagy tanítóm ő a szeretetben, éppen a szeretetlensége által.
...
Itt eszembe jutott Akire Nem Haragszunk, és az ő elmúlt évekbeli változásai, melyeket a szenvedéstörténete hozott ki belőle, és amelyekre csak a legnagyobb szeretettel és tisztelettel tudok gondolni - és megint közelebb jutottam a megértéshez. Annak a megértéséhez, hogy az együttérzés útja a szenvedés útja. Vagy, ahogy a Biblia mondja: könnyebb a tevének átkelni a tű fokán, mint a gazdagnak (egészségesnek, jólétben, bőségben élőnek) eljutni a mennyek országába.

Jó esélyeim vannak arra, hogy igénybe vegyem a Mennyország tourist szolgáltatásait, ha így folytatom.

Csak le kell szoknom az ítélkezésről... hogy ne ítéltessek.

Tankcsapda: Mennyország tourist

Világvége

...Egerszalókon kicsit hátrébb raktam a helyi érdekű világvége közeledésével kapcsolatos elemi pánikot, de ahogy hazaérkeztem, rám omlott minden. Péntek óta csak kapkodom a fejemet. A legrosszabb az az egészben, hogy nincs bennem se hit, se remény, sőt, a szeretet is kiveszőben van... érzem. És tulajdonképp... már nem is érdekel. Ha belenézek a közeljövőbe, csak feneketlen sötétséget látok, mindenhol és mindenben. Sőt, lángoló vörös nyilakat, át a sötétségen, kifelé, kifelé... valami teljesen ismeretlenbe. Ez a pokol, vagy még csak a purgatórium, amit látok? Nem tudom. Mindenesetre érzem ahogy lassan sercegve sül a húsom, miközben a sötétben botorkálok. Pőrére fog vetkőzni a lelkem, mire kijutok, nem fog maradni lélek az engem körülvevők közül, aki utána velem lépdel majd tovább. Ott fogok állni egyedül a semmi közepén és fázni fogok. Előre borzongok tőle, és ez rettenetes érzés.

Már az elutazásunk előtt kikészültem a lassan süllyedő hajótól, amely percenként változtatta a várható útirányt. Morgó mondta is: jó is, hogy elmegyek pár napra, napi átlagosan kettő új verzióból legalább kimaradok. Ez így is lett, visszahallva a variációk tárházát, amelyek azóta születtek s elmúltak. Egy bizonyos: az útirány a legénység számára egyre kedvezőtlenebbnek tűnik. De nem vagyok benne bizonyos, hogy a Tisztelt Hajózási Társaság, aki az újabb és újabb csapásirányokba navigálná a tépett bárkát, nem fog-e nagyon ráfázni arra, amibe most belekezdett. Ismerve a partnerei üzleti etikáját, én szinte bizonyos vagyok benne, hogy ebből az egészből nem csak a közlegények kerülnek ki majd vesztesen. Nem mintha ez a gondolat a fedélközben különösebben vigasztaló lenne, itt már semmi sem vigasztaló, azt hiszem. Ha majd egyszer vége lesz... igen, vezércikket fogok írni a maffia magyar üzleti és közéletet a legfelsőbb körökig átszövő, az etika látszatát is nélkülöző módszereiről. Most csak annyit mondanék: megvan a mi saját külön bejáratú kaszinóügyünk. És nincsenek illúzióim. A szomorú csak az, hogy nálam magasabb pozíciókban még vannak, akiknek van. Nagy pofára esés lesz a vége, ezt borítékolom.
Persze ez már nekünk teljesen mindegy lesz, ez egy one way ticket, kényszerpálya, egyre szűkebb folyosón haladunk a meghatározott cél felé és aki rövidlátó az még tempózik is, hogy hamarabb odaérjen... ahol a part szakad.

Személyes sorsomat ez annyiban forgatja fel, hogy kissé ismerve a magyar (v)iszonyokat, minden okom megvan feltételezni, hogy egy ilyen ballibsi szemétládának, mint én vagyok, itt már fű nem terem. Azaz dehogynem, azt talán még elmehet gyomlálni. Közmunkában, negyvenhétezerszer. Hátha közben megtanulja szeretni a magyarokat.
Hogy őszinte legyek, a hat évvel ezelőtti krachnál, mikor széthullott a családom és kétszer ennyi adósságom volt, - akkor nem voltam ennyire kétségbeesve. Kétségbe voltam, de nem ennyire. Tudtam, hogy nekem állást kell találni, jó fizetésért, és tudtam, hogy semmi más dolgom nincs, "csak" annyi, hogy elég önéletrajzot küldjek szét és jobb legyek a többi pályázónál. Ezek, bár nagy stresszel jártak, de nem állítottak megoldhatatlan kihívások elé. Önéletrajzot bármennyit tudok küldeni, és világéletemben jobb voltam a többségnél... ja akkor még szabad piaci viszonyok voltak.
Így is ráment a gyomrom, a családom és majdnem az életem is.
Most viszont? Egy állásinterjún (vagy előtte-utána-helyette) megtudakolják az ember pártállását, nézeteit. Nem kell túl sok ész ahhoz, hogy valaki rájöjjön, hogy nem vagyok a rendszer elkötelezett híve. Elég kicsit megkotorni netes előéletemet. Másrészről, olyan helyen nem is akarok dolgozni, ahol a kiválasztásnál ez szempont. Nem akarok, mert sugárban hányok... éppen ezektől a dolgoktól. Másrészt viszont, mivel gyakorlatilag államosított maffiában élünk (épp a most zajló történések a legláthatóbb jelei ennek), ezért olyan helyen esélytelen munkát találnom, ahol pénz van (azokat már rég lenyúlták). Azt viszont az eltartotti és banki terheim miatt nem engedhetem meg magamnak, hogy jelentősen csökkenjen a jövedelmem. Sőt, azt sem, hogy hónapokig ne legyen munkám. Tehát: természetesen el fogok követni minden tőlem telhetőt, hogy legyen helyben megfelelő jövedelmem, de a lelkem mélyén hiányzik a hit, a hit abban, hogy ez sikerülhet.. legalábbis a jelenlegi érában.
Mindezeket egybe vetve: bár rettenetes még a gondolat is, hogy itt hagyjam kedves putrimat, hogy valahol a világ másik végén próbáljak szerencsét, sajnos minden esélyem megvan arra, hogy kénytelen legyek világgá menni. Mert ellenkező esetben a hitelezők raknak ki a putriból, nem átmenetileg, de végképp.
Tulajdonképpen így is, úgy is el fog jönni a világvége a családom számára: ha nem lesz állásom, azért, ha pedig külföldre kényszerülök (koszos migráns leszek valahol Európában, megélhetésileg bevándorló, fujj) - akkor azért.

A fentieken túl, Csaba is kórházba került, Anyukám is egyre rosszabbul van... szóval, eljutottam odáig, hogy már a kertbe kimenni sincs kedvem. Azt hiszem, az ő egészségi állapotuk nagyban hozzájárul a lelkiállapotom súlyos romlásához.

Mindezek tetejébe ma az exem felhívta a lányát és eldicsekedett az új kétszázezres házimozijával. A nyáron egymilliót vertek el ketten Újanyuval nyaralásra, úgy, hogy a gyerekinek egy vas se jutott belőle. Én három kilót vettem fel előlegnek, hogy elvihessem őket Horvátországba, még most is nyögöm, de kellene matek- és angol tanár, és a múltkor mikor rászántam magam arra, hogy kérjek a lányának tanárra, előadta, hogy nincs pénze. Most meg házimozi.
Kiakadtam mint a sezlonyrugó. Azt hiszem, egész nap ordítottam a lányommal, hogy miért jópofizik az apjával, ő meg védte. "Apucikám". Na akkor küldtem el őt, nem melegebb, hanem hűvösebb éghajlatra, ahol folyton köd és eső van... Most mosolyszünet van köztünk, bár még elkövette azt a galádságot is, hogy megsütötte a kiló filézett csirkemellet és nem hagyott nekem belőle egy szeletkét. Mikor ezen is felháborodtam, majdnem én lettem a rossz, mert "egy hete nekem kell főznöm, mert te elmentél Egerszalókra, ma meg a kórházba"... fúúú. Néha úgy gondolom, jobb is lesz ennek mielőbb véget vetni, ki-ki boldoguljon a maga emberségén.
Aztán meg bőgök jókat.

Az előbb felhívott András fiam, hogy ne haragudjak, de ma nem tud hazajönni, mert rengeteg a munkája, de higgyem el, hogy nagyon szeret. A végén még megembereli magát. Az utóbbi időben nagyon magára talált. Csak sikerüljön neki. Nagyon szurkolok.(Reggel neki is beolvastam az el nem készült palántázó, sosem látott raklap-ágy, meg nem javított tető, fel nem mosott fürdőszoba kapcsán. Pál apostolt emlegettem, meg azt, hogy a szeretet cselekszik... ma ilyen napom van, úgy látszik, mindenkivel összeveszek.) Mindenesetre ő a jelek szerint elgondolkodott ezeken, mert még a reménybeli keresetét is felajánlotta tartály töltési célokra (persze nem fogadtam el). A kis vejem meg megjavította a tetőt és befejezte a palántázó hegesztést. Tulajdonképp én meg ma mindenkibe belekötöttem... hát igen. Azt hiszem, ma nagyon nem szerettem magamat, a tehetetlenségemet. És ezért nem tudtam szeretni a családomat se.
Azt hiszem, én elmarom magam mellől az embereket, ha bajom van saját magammal. Ha nem tudok adni, akkor nem akarom érezni azt a kényszert sem, hogy nekem még mindig adni kell... a semmiből.
Hajlamos vagyok rombolni olyankor, amikor nem tudok tovább építeni. Öt évvel ezelőtt is így volt.

Őszintén bevallom... rosszul állok az ez évi fogadalmaimmal.
Még, hogy biztonság megteremtése.

Épp most fújja el a szél az utolsó homokszemeket. Nézem, ahogy kiperegnek az ujjaim közül.

Boney M - One Way Ticket