Mai első apró szösszenetem témája immár két hete érlelődik bennem. (Lesz több is, de hangulatukban annyira eltérők, hogy külön-külön "tálalom" őket. Talán apránként emészthetőbbek.)
Történt ugyanis, az első kemó előtt pár nappal, hogy az én drága kis öregem, aki akkor már igencsak sz@rul érezte magát, egyszer csak kifakadt a lányaira és rám, akik folyamatosan maceráltuk mindenféle értelmes és kevésbé értelmes, az egészség helyreállítását célzó javaslatokkal (a paletta széles: a ne egyél cukrot és fehér lisztet, iktass be rostos ételeket, egyáltalán, próbálj enni - től a méregtelenítő sós fürdőn keresztül a kineziológusig minden volt már, és ő mindennek ellenállt, mint Pistike az óvodában aki az Istennek se eszi meg a spenótot). A lányokat és engem is legjobban az egésznek a hátterében álló "Hajlamos vagy a feladásra" életérzés idegesített. Mint kiderült, teljesen okkal.
- Olyanok vagytok, mint akik a vakot erőszakkal át akarják ráncigálni az úttest túlsó oldalára, közben ő nem is akar menni!
- Úgy, szóval nem akar???
Olyan mérges lettem, hogy majd egy órát hozzá sem szóltam.
Aztán rám nézett bűnbánóan, de úgy, hogy muszáj volt elnevetnem magam.
De a fejmosást nem úszta meg.
Érdekes estéink vannak néha mostanság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Látogatóm! Köszönöm, hogy elolvastad írásaimat. Véleményedet az olvasottakról köszönettel fogadom.