Semmi újság

(Jelenlegi putrim elődje, gyermekkorom nyaralója a Facebook Időutazás albumomból. Mert itt az otthonom.)

...tulajdonképpen ez az év vége is ugyanolyan rettenetes, mint az előzőek. A szokásos hideg, pénztelenség, víz, fűtés és csatornaügyi problémák kísérték az elmúlt napok történéseit. A karácsonyi ajándék például bizonytalan időre elmaradt. Még jó, hogy fát tudtunk állítani és jó kajákat is tudtam készíteni (köhögésrohamokkal küszködve, de meglettek).
Illetve, nem maradt el a karácsonyi ajándék, legalábbis Csabától kaptam: sóőrlőt és kávéfőzőt is, ez teljesen meglepett és őszintén örültem neki. Viszont adni nem tudtam senkinek semmit, még a gyerekeknek sem igazán: Banduci egy bögrét, Andi egy könyvet kapott és ennyi.

Zsolti fiammal nem beszéltem az októberi rosszul sikerült meghívás óta, mikor szerettem volna ha megint tartunk egy összejövetelt a születésnapom alkalmából. Ekkor közölte, hogy ő nem jön el, és hogy nem is kellene nagyon erőltetnünk a kapcsolatot, "Anyu, bennünk nincs semmi közös".
(Csak a génjeid 50%-a, hülye fiam, de ha nem, hát nem. Tudod mit? Fölneveltelek erőmön felül, hülyére dolgoztam magamat érted, több anyagi juttatást kaptál hosszú ideig mint a másik kettő... Az a rengeteg mateklecke, amit veled még volt energiám végig csinálni, és ami miatt ma diplomás ember vagy... De nem baj. Ha te így, én is így. Ki fogom bírni. Az ember a végére úgyis egyedül marad.)

A gyerekeim nem igazán bizonyultak segítőkésznek a karácsonyi készülődést illetően. Illetve még ez sem teljesen igaz, mert segítettek ők, csak én többet szerettem volna. De aztán beletörődtem, hogy ennyi az idei karácsony, és nem több - és így végül békességben telt. A menü pedig tényleg pazar volt : halászlé, rántott borda, krumplipüré, csemegeubi, pisztráng kétféle mártással, a szokásos mézes krémes és sajtos rúd mellé albán krémest készítettem.
Csaba családjához is felszaladtam egy kis sütivel, de állapotomra tekintettel nem időztem hosszasan.
Gondolom, ez az oka annak, hogy nem került fel az Arcok Könyvébe az idei "együtt mosolygunk" felvétel. Az okra rá se kérdeztem, és úgy rémlik, hogy még büszke is voltam rá... azt hiszem.

A betegségem miatt és amiatt, hogy ez úttal Morgó volt szabin a karácsonyt megelőző napokban, nem volt módom alaposabb takarításra. Így ha ránézek a konyhaszekrényre, elmegy a maradék jókedvem is a zsíros kosz láttán.. de mindegy is ez most, a konyha félig koszos, de félig tiszta, mint az a bizonyos pohár, ami félig tele, félig üres. Mostanában többet koncentráltam az üres részre, azt hiszem, és ez hiba. A gyerekeim jó kritikusok, (mást se tudnak csak kritizálni) - ezt is észrevételezték. El kell ismernem, igazuk volt.

Csaba túl van a következő kezelésen, kezdi nehezebben bírni és én nagyon sajnálom érte. Megint elesettebbnek látom és ez nem jó.. megint sírtunk együtt ma délelőtt, pedig az előző hetekben már nem kellett..

Egyébként ma is rendes volt. Adott kölcsön új szivattyúra. Mert persze a kútvíz szolgáltatás mikor adja meg magát, ha nem december 30-án, közelgő mínuszok és pénztelenség idején?
Az a durva, hogy nem is voltam pénztelen. Reggel még volt ötvenötezer forintom. Mostanra van újabb mínusz negyven.
Így megy ez itt faluhelyen.

A betegségem miatt nem is tudtam Vele lenni túl sokat az utóbbi időben. Anyut is elhanyagoltam, és ennek is megvan a maga negatív hatása: mostanában a halálról beszél, meg arról, hogy süketen és vakon minek élni... fogyott ő is öt kilót, januárban el kell vinnem CT-re. Sajnos csak fizetős alapon van esélye egy ilyen vizsgálatnak emberi várakozási idők mellett.

Tulajdonképpen nagyon nehéz dolgom van. A munkahelyemet is beleszámítva négyfelé kellene szakadnom. Mindenki csak azt várja, hogy adjak magamból... adjak... adjak...
De pont az évnek ez a szakasza a legnehezebb számomra a saját túlélésem tekintetében is. Erre ékes példa az elhúzódó légcsőhurut, a víz/csatorna/fűtés problémák - hát ez egyik se olyasmi amivel hatvanon túli, lakótelepi lakosok tudnak mit kezdeni. Nem is lehet őket hibáztatni érte.

Ehhez indián túlélőtábort megjárt harcosok szükségesek, machetével és fejenként két tárnyi éles lőszerrel. Bumm a fejbe. Egyet mellé, egyet meg jó közel
.
Mikor két napig nem jövök haza, és beállítva hideg, rendetlenség és egy depibe süllyedt kamaszlány fogad, míg a fiam valahol a világban csavarog otthon hiányában - olyankor rájövök arra, hogy ez a hely attól lesz otthon, hogy én itt vagyok.
És ha arra gondolok, hogy a másik milyen fuvola hangon beszél sokszor a maga nagykorú, pasiról pasira bolyongó, legalább ugyanolyan rendetlen és szertelen gyerekével, (akivel, félreértés ne essék, nekem semmi bajom nincs, egy nagyon aranyos csaj - és különben is: ő is magának kereste az akadályokat az életében, mint mindannyian) az enyémekkel pedig mennyire intoleráns - hát akkor még mindig nem tudok ezzel az egésszel mit kezdeni, imádom, szeretem őt, de a vérem az a vérem és pont.
Objektíven nézve ezt a kapcsolatrendszert ő az intoleráns hozzáállásával legalább annyira megterhelte, mint a fiatalok a személyiségük árnyoldalaival.

Persze ez nem azt jelenti, hogy nem aggódok érte. Nagyon is aggódok, a mostani vérképe nem szép, a közérzete ennek megfelelően pocsék és igen, sokkal jobb lenne, ha ott lehetnék vele és vigyázhatnék rá Szilveszterkor.
Meg amúgy is, az utóbbi években tényleg mindig együtt Szilvesztereztünk.
De nem tudok kétfelé szakadni. Nem megy.
Mi a nyavalyát csináljak?