"Életemet, szerelem, tenéked kéretlen ajánlom
Mert a halált te legyőzöd"
(Móra Ferenc: Aranykoporsó)
A kórházban, mikor már nem is számítottam rá, hogy ez még lehetséges - nem, nem azért, mert nem szeretnénk egymást eléggé, egyáltalán nem.. talán inkább csak a fogyatkozó erő miatt nem gondoltam arra, hogy még lehet részünk ebben a különös, furcsa, tünékeny érzésben - de megint megtörtént az a csoda, melyről igazán a mai napig nem tudom megmondani, hogyan lehetséges.
Megcsókoltam, épp búcsúzni készültem látogatás végeztével - és megint éreztem azt a bizsergő, finom, csodálatosan finom, szinte éteri érzést, mintha egészen gyenge elektromos töltések vándorolnának az ajkaink között.. nem volt időm meglepődni, reagálni, sőt, sajnos nagyon belemerülni sem, hiszen egy váratlan telefonhívás megzavarta ezt a különös, csodálatos élményt.
Napokig nem tudtam elfelejteni. Sőt, szerintem sosem fogom elfelejteni, ahogyan az előző, hasonló tapasztalataimat sem.
Ugyanezt az elektromos vonzást éreztük mindketten, amikor első este hazakísért. Két puszival búcsúztunk, de annyira közel voltak egymáshoz az ajkaink, hogy mindketten éreztük ugyanezt a bizsergést, anélkül, hogy összeértek volna. Igazság szerint nagyon nehéz volt megakadályozni, hogy összeérjenek, mint mikor két mágnes mindenáron össze akar tapadni. Nem volt ebben semmi tudatos, vagy előre kitervelt. Sokkal inkább meglepő volt és elemi erejű, mintha egy magasabb hatalom rendelte volna így.
Néha, boldogabb időkben, egymás mellett feküdtünk az ágyon, simogattam, és éreztem, ahogyan a tenyeremből apró szeretetszikrák áramlanak a bőrébe. Azt is éreztem sokszor, hogy a közelében szinte szétvet ez az energia, a bőröm alatt áramlik, kis boldogságszikrák formájában pattog belőlem...
- Érezted? - csak napok múlva volt időm/módom megkérdezni. Elgyötört arca mosolyba lágyult, ahogyan bólintott.
- Én nem tudom, mi ez... szerettem már mást is előtted... de ilyen élményben még sosem volt részem.. (Tényleg nem. Amennyire vissza tudok emlékezni, Mosolyalbumnak a szagát szerettem, képes voltam naphosszat ölelgetni távollétében a díszpárnát, amelyhez hozzá szokott dőlni, A-t pedig dédelgetni szerettem - de elektromos impulzusok vándorlására nem emlékszem, nem is hittem volna soha azelőtt, hogy ilyesmi létezik.)
- Végül is, villamosmérnök vagyok. Egész életem az elektromosság körül forgott - mosolygott át a fájdalmakon.
...
Napi kétszer-háromszor sírok. Teljesen mindegy, hogy Vele vagyok, vagy épp valami mást csinálok, az is lehet, hogy előtte pár perccel még nevettem, vagy dolgoztam, egyszer csak jön, könnyezek egy kicsit, aztán minden megy tovább.
Az első hetekben a tarkóm görcsösen fájt, sokat, mintha abroncsba szorították volna a fejem hátsó részét.
Volt egy reggel, amikor úgy ébredtem, hogy már nem bírom tovább.
Akkor szántam rá magam, hogy mindenképp elmegyek abba a buliba amit internetes kedves és kedvetlen ismeretlenjeim szerveztek. Bár volt lelkiismeret-furdalásom miatta, de úgy döntöttem, hogy most erre szükségem van, ha nem akarok megbolondulni. Igazam volt. Magam is meglepődtem magamon: hat óra alvás, egy kemény munkanap, sírdogálások, vásárlás, szendvicskék készítése, díszmagyarba öltözés, tévelygés a Google Mapson - és reggel hatig bírtam az iramot. Mint megboldogult ifjú koromban. Még másnap is, négy óra alvás után, egész nap tettem a dolgomat. Hiába, a vészhelyzeti üzemmód csodákra képes.
A buli jó volt. A tarkófájdalmaim elmúltak, és két napig nem sírtam.
De ehhez gyakorlatilag szinte egész éjszaka ugrálnom kellett.
Kiugráltam magamból az addig felgyűlt feszültséget.
Egyébként nem vagyok alkalmas állapotban.. gyakorlatilag semmi mélyebb kommunikációra embertársaimmal. A felszínes cseverészés még valahogy megy... de ennyi.
...
A Hang mostanában, mintha tudná, hogy nagyobb szükségem van rá, mint valaha, meg-meg szólal.
A múltkor például, a továbbképzésről tartottam hazafelé, és úgy döntöttem, hogy szükségem van némi gyaloglásra. Ezért pár megállónyi utat gyalog tettem meg a Körúton. A Boráros térnél jártam, amikor elkapott a szokásos sírásom. Meg kellett állnom, levegő után kapkodtam, és közben elkeseredett voltam a saját gyengeségem miatt, talán kicsit dühös is, hogy csak ennyi telik tőlem, hogy sírok reggel, bőgök délben, és az egereket itatom este.
- Miért? Miért kell nekem ennyit sírnom? Miért nem tudok inkább segíteni? Miért kaptam ezt a feladatot, ha nem vagyok hozzá elég erős?
- A könnyeid tiszták. - jött a felelet. - Szükség van rájuk. Velük segítesz a legtöbbet.
- De meddig kell még ennyit sírnom?
- Még kell egy ideig - volt a válasz.
Furcsa módon belenyugodtam.
...
Az elmúlt hónapban elhanyagoltam a családomat, az otthonomat. Ennek meg is lett a böjtje. Andi lányommal valamelyik nap csúnyán összekaptunk. Elviharzott itthonról, nem vette fel a telefonját, letiltott Facebookon... aztán eljött az este és megbékéltünk. Az én drágám esti telefonbeszélgetésünk során keményebb fellépést szeretett volna, mint rendesen (rossz anya vagy - szindróma, de már nem ráz meg ez a vélemény, mert rég tudom, hogy nem igaz..), de ehelyett nyugodt hangnemben letisztáztuk a lányommal a dolgainkat,és megbékéltünk. Később "Ne menjen le a Nap a te haragoddal" - idéztem az én arany csillagomnak a Bibliából, ő persze morgott, nem értett egyet vele, de én valahogy éreztem, hogy jó az irány, amerre tapogatózok.
Aztán lefeküdtünk aludni, és reggel csodás, váratlan metafizikai élményre ébredtem.
A Hang ébresztett. Öröm csendült a mélyén.
Még sosem volt részem ehhez hasonlóban.
- Mindent jól csináltál! - mondta.
Ebben a pillanatban átjárt az öröm, a hajszálaim végétől a kis lábujjamig.
- Mindent?
- Mindent!
...
És akkor megértettem. Megértettem, hogy akkor éltem igazán, amikor a szívemre hallgattam. Megértettem, hogy a szeretet képességénél nagyobb ajándék ezen a földön nincs. Hogy lehet, hogy szerelmeimen nem volt áldás, és sosem lehettek boldogok, de legalább a saját utamat jártam. Hogy akkor cselekedtem jól, mikor a szeretet szavára cselekedtem. Hogy szeretetet adni sokkal nagyobb öröm és boldogság, mint elfogadni.Hogy igazán akkor éltem, amikor adtam. Nem akkor, amikor eltűrtem/elviseltem. Mélységes hála öntötte el a szívemet, amiért szerethettem. Most már tudom, hogy nincs mit megbánnom. Az elmúlt négy éven sincs mit megbánnom. Hálás vagyok Neki, amiért szerethettem. Bármit is hozzon a jövő, bármennyi nyűglődés és fájdalom volt/van/lehet ebben az érzésben, csak örömöt és hálát érzek, mert szerethetek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Látogatóm! Köszönöm, hogy elolvastad írásaimat. Véleményedet az olvasottakról köszönettel fogadom.