Non-Hodgkin limfóma

..előrehaladott. Áttétes. A beteg legyengült. Reményhal...
...
Azok a dolgok, amiken az elmúlt időszakban átmentem, azok nagyon komolyan megviseltek. Pedig ez még csak a kezdet.
Ha be akarom tartani a kronológiát, ismét csak a démonnal való harcaimhoz kell visszatérnem. Mert eljött még néhányszor.. Egyszer álmodtam egy női ördöggel, fiatal voltam és szerelmes, egy szép fiatal férfi volt a párom, kéz a kézben jártunk és a női ördög mindenfélét ígért nekem: szép, kényelmes életet, csak ott írjam alá... A szokásostól eltérően nem fekete volt. Vörös haját kontyba csavarta, vörös volt a rúzsa is, kiskosztümben ügyintézte a szerződésünket.. És már majdnem aláírtuk, mikor rájöttem, mi is ez. És akkor beugrott az Isten neve, tiltakozva felpattantam és bemenekültünk az első templomba, közben elszántam magam arra, hogy inkább sose legyen semmim.. Egy rövid időre megnyugodtam, aztán távolról hallottam a kacagását. -Ne hidd, hogy sérthetetlen vagy! Sosem vagy biztonságban! Ő a gyenge pontod! - és láttam ahogy körülhízelgi a szép, fiatal páromat csábítgatja..
Zihálva ültem fel az ágyban. Tudtam, hogy az Isten nevénél menedéket találok.. De azt is, hogy mégsincs rendben minden.
...
Ez valamikor tavaly nyáron volt, és ezt az álmot sokáig nem kötöttem össze a szokásos démonom tevékenységével.
De mára ez a mozaik is a helyére került.
...
Még tavaly, mikor a Rudas fürdőben voltunk együtt, ott végre kifakadtam. Szinte rimánkodtam, hogy engedje el végre a kedves halottját, mert különben őt is elviszi.
Aztán pár nap múlva láttam, hogy falra hányt borsó az egész... És akkor volt, hogy szakítottunk.
Akkoriban újra meg-meglátogatott a démon. Nem bántott, csak állt és figyelt. És akkor... Nem vagyok rá büszke.. De ki tudtam mondani sajnos: ne engem vigyél el, ha valakit mindenáron vinni akarsz, vidd el őt. Úgyse engedett el téged soha...

Abban a pillanatban eltűnt és többé nem jött vissza.
Sokáig nem jött vissza..

Közben kibékültünk, mert mégiscsak szeretem, és bár Ő nem az az ember, akivel én élni tudok, de mindenképpen az, aki nélkül nem... :'(  :'(  :'(
Szóval kibékültünk, de egyre gyöngült.
Furcsa módon ezekben a hónapokban nagyon nehezen bírtam nála lenni. A lakás mauzóleum jellege a  korábbiaknál is jobban kikészített. Aztán egyszer ránéztem az elhunyt képére és elakadt a lélegzetem.
A démon nézett vissza rám.
Tombolni kezdtem, hogy legalább azt az egy képet tegye el, bár az okát nem bírtam megmondani neki.
Ekkoriban voltunk az elhunyt rokonánál látogatóban, ahol a jeggyűrűjük, amit addig hordott, egyszer csak pattanva kinyílt. Egy pillanatra nem kaptam levegőt.
Teltek-múltak a napok és én éreztem nőni a veszélyt. Néha már fojtogató volt.
De nem tudtam, mit tehetnék.. Valami különös tehetetlenség volt rajtam.. Aztán jött a beutaló.
Mikor az első diagnózis felállításra került: tumor, áttétek - a démon újra eljött. Még sosem hasonlított ennyire az elhunytra. Bárhová néztem, ott ült szegényem foteljában, keresztbe vetett lábbal, fújta a cigarettafüstöt és röhögött.. Röhögött... Undorító, ordenáré módon röhögött, bárhová néztem, csak őt láttam.
Ezzel együtt az önvád is előkerült: hogy én engedtem meg neki ezt az egészet, mert gyáva voltam.. Napokig gyötörtem magamat.
Még Anyukámmal is beszéltem erről. Ő azt mondta, hogy nem vagyok hibás, Ő nem engedte el az elhunytat, nem hagyta, hogy beteljesítse a sorsfeladatát, ami miatt elszólította őt a Teremtő. És hogy ez nem az én ügyem. Nekem még dolgom van itt, jogos, hogy élni akarok.
Ettől kicsit megnyugodtam, de azért nem teljesen. Főleg ha arra a rusnya röhögő pofára néztem..
De egyszer, épp, mikor a legjobban bámultam, történt valami.
Megszólalt a Hang.
- Gondolod, hogy ezen a teremtett világon történhet bármi is az én engedélyem nélkül?
A Hangra a démon összerázkódott, halványulni kezdett és pár pillanat múlva fotelostól eltűnt.
- Könyörgök, ha Nélküled nem történhet semmi, adj esélyt! Ne vedd el tőlem őt! Legalább egy keskeny pallót hagyj nekünk! Ha hagysz, én azon átmegyek, átviszem Őt ölben ha kell!
-Majd meglátom, mit tehetek - szólt vissza a hang kissé türelmetlenül és egyáltalán nem meggyőzően.
...
Azóta minden olyan fájdalmasan egyszerű. A lelet elkeveredett, szegény kis öregem sokáig meg sem akarta mondani a családnak, hogy mi a baj, de olyan tempóban épül le, hogy ezt már nem lehet tovább titkolni.
Lassan elfogadja már a kezelést is... Csak félek, hogy mindez már késő lesz.
...
A múltból előkerülő arcok mindig figyelmeztetnek valamire. Eddig egyetlen férjem rég eltűnt barátja került elő most.
És ő is azt mondta, amit ezobarátnőm: hogy én sosem szerettem az egyszerű dolgokat, mindig a szenvedést kerestem. Nem lehet nem látni az analógiát Zsolt és Csaba életöröm-megtagadása között..
Mindkettő egyfajta önpusztításhoz vezetett, mely ellen hiába akartam tenni, nem tudtam. Évekig próbáltam tenni ellene.. De kudarcot vallottam. Nem tudtam levenni a keresztjüket.. Nem tehettem mást, csak egy darabig segíthettem a cipelésében. És a könnyeimmel moshattam a lelkük sebeit.
...
Ma arra jutottam, hogy ez a "mert te szeretsz szenvedni" tézis megint az ezoizék elmetrükkje.
Én még soha, egy reggel se keltem úgy fel, hogy "keresek mára valami jó kis szenvedni valót, olyan rég szenvedtem már, annyira hiányzik".
Soha.
Én boldog akartam lenni.
Ha van hibám, az csak annyi, hogy megrendít a mások szenvedése, segíteni vágyást hoz ki belőlem és együttérzést. Együtt érzést. Szó szerint. És ilyenkor nem lényeges a saját személyiségem. Pedig ezeket a helyzeteket nagyon megszenvedi.
Meg kell tanulnom nem belehalni.
Nehéz lesz.