Örömtan

Tulajdonképpen, szöget ütött a fejembe az a mondat. Szöget ütött, bármennyire lényegtelen és mellékes is volt, és szépen be is volt csomagolva sztaniolpapírba, hogy csillogjon, és lehetőleg egyetlen karcos, bántó éle se legyen.
Tulajdonképpen nem is bántott meg. Vagy csak annyira, amennyire az igazság fáj. (Igyekeztem is egy sztaniolba csomagolt huszárvágással visszaadni, bár éreztem, hogy nem biztos, hogy ezt most kellene, de végül is, őszintének kell lenni, ha az ember nem akar beteg lenni. Meg amúgy is, sosem árt az erőviszonyokat tisztázni, és a tükörnek az a feladata, hogy meglásd magad benne. Nem tehet róla, a tükör csak tükör. Ez a lényege.)
Valami olyasmiről szólt, hogy én nem tudtam felvidítani Őt. (Bezzeg az elhunyt... de ez az én szempontomból mindegy is, azt hiszem).

Erre csak annyit tudtam válaszolni, - elismerve az elhangzottak igazát - hogy lehet, hogy nem vagyok egy röhögi típus, de igenis, vannak csendes, mély örömeim, amelyekben Ő nem volt képes osztozni.
Bevallom őszintén, itt első helyen az otthonom jutott az eszembe, mely - nyomortanya jellegére tekintettel mások által fel nem fogható módon - számomra az esetek döntő többségében megnyugvást, feltöltődést hoz.
A napi hálagyakorlatom is leginkább otthon szokott sikerülni, persze nem mindig, de ha otthon vagyok és jól ébredek, ébredés után ha csak egy módom van rá, elmerülök egy fél órácskára az öröm és hála érzésével való töltekezésben. Pusztán azért, mert élhetek, és láthatom az otthonomba költözött természetet.
Nem mondom, hogy ez  mostanában annyira könnyen menne, mint mondjuk akár csak néhány hónappal ezelőtt is, de még így is van, amikor sikerül. (A jelen állapotról, azt hiszem, nem én tehetek. Vagy csak kisebb részben. Gondolom.)
Viszonylag nehéz úgy hálát érezni, ha az, akit szeretünk, nagyon beteg.
De most tekintsünk ettől el, amennyire lehetséges.
Nem gondolom, hogy az öröm és hála, egy szűk létminimumtól eltekintve, anyagi kérdés lenne. Az utóbbi évek azt is megtaníttatták velem, hogy téves irány másokban keresni az öröm forrását. Ha az ember belül nincs rendben önmagával, akkor kívül hiába is keresi a boldogságot. Sőt, a vidám emberek közelsége ebben az esetben kifejezetten irritáló tud lenni.
..Épp ezért, nekem eszembe se jutott volna, hogy szemrehányást tegyek azért, mert nem lettem kellően felvidítva ezekben az években. Még a számomra hátrányos, és indokolatlanul szomorúságot gerjesztő összehasonlítások miatt sem, hisz már régen rájöttem, nem nekem fáj ez igazán, hanem annak, aki ennek segítségével próbálja magát távol tartani mindentől, ami számára jó lehetne. (Most mondjam, hogy megvan az eredménye? Nem mondom. Pedig megvan..)

Viszont, ebből az egészből, leszűrtem azt a generális tanulságot, hogy én tényleg magamnak való vagyok, pont úgy, ahogy Nagy Fal azt megaszondta.
(Anyátok olyan magának való! Volt honnan örökölnie, ilyen volt az apja is, ilyen az anyja is! - Hál'istennek tényleg.)
Sokáig szenvedtem amiatt az elképzelés miatt, hogy a boldogsághoz egy másik emberre van szükség, de ma már valóban nincsenek ilyen tévképzeteim.
Sőt.
Mások csak gondokat jelentenek, sok gondot, kevés öröm mellett.
Egyedül a Természet az, amelyben soha nem lehet csalódni, legyen bár hideg vagy meleg, eső vagy ragyogó napsütés - a Természet az Úr, a tiszta örömforrás.
És én szánalmasan kevés időt tudok Vele tölteni.
Ezért vagyok hálás a reggeli napsütésnek, ha az otthonomban ér, a nyíló virágnak, a harmatos fűnek, a tiszta levegőnek.
Mert a napok nagyobb részében iszonyatosan hiányzik.
A másik ilyen tiszta örömforrás az alkotás öröme. Létrehozni valamit, legyen az egy számviteli mérleg vagy bármilyen kézimunka, hímzés, horgolás, ceruzarajz, festmény, varrás, kerámia vagy bármi), de akár egy kedvvel készített étel, vagy szépen elvégzett takarítás - ez is mindig öröm, mellékhatások nélküli tiszta öröm.
Tulajdonképpen nagyon más valódi örömforrás nincs is az életben.
De ez a kettő bőven elég ahhoz, hogy az embernek legyen kedve élni.
...persze, tudom, ha az ember öregszik, fáradékonyabb, nehezebben mozog, akkor már a másodiknál is felléphetnek korlátok. De mindig van olyasmi, amit az ember kedvvel alkothat  - az alkotáshoz semmi más nem kell, csak alkotókedv.
A természetbe kimenni se feltétlenül kondifüggő. Remekül el lehet ücsörögni pl. Kamaraerdőben egy padon. Persze, azért az ember igyekezzen lassítani az állagromlását, lehetőség szerint mértékletes és változatos étkezéssel, és neki megfelelő mértékletes, de rendszeres mozgással.

Mondom ezt én, aki mostanában alig mozog.
De sebaj, majd egyszer lesz rá idő/pénz.

(Tudom, nem "majd" hanem "most" kell-ene- megvalósítani a változást. De sajna most ez nekem még mindig csak jövő idő. Pedig lassan belépek a 24. órába ezen a téren.)

No de kanyarodjunk vissza Setét Lajoshoz és az ő híres mondatához:

"Az élet szép! Néked magyarázzam?..."

...