45

Álltunk az étkező ajtajában, az asztalon vázában a szép kis csokor... álltunk, és egyszerre kezdtek el potyogni a könnyeink. Csak néztük egymást... és hullottak a könnyeink.

Ez a nap... lehetett volna egészen más is, vidámabb, felszabadultabb... de mi már nem tudunk vidámak és felszabadultak lenni.

 ...valahogy minden percet másképp élünk meg, minden szónak más a súlya.. néha már-már úgy érzem, becsavarodok. A múlt héten észrevettem, hogy a tarkóm fáj (sose szokott azelőtt, nekem mindig a homlokom-halántékom fáj, ha fáj) és a nyakizmaim teljesen lemerevedtek.
Hogy naponta többször elsírom magam, az már jószerivel fel sem tűnik.
Újból kezdek rászokni arra a gyerekkori szokásomra, hogy mikor sírhatnékom támad, elkezdem a körmömet a tenyerembe-ujjaimba vésni, hogy a testi fájdalom elterelje a figyelmemet a lelkiről.

A múlt hét vége, az a pár óra, amit DC-vel és Tündilánnyal töltöttem, kivétel volt. Ott, az asztal körül, kialakult egy szeretetközösség. Talán nem is elsősorban DC érdeme volt, sokkal inkább Tündié, aki gyermeket hord a szíve alatt, s mint ilyenkor minden nőnek, az energiái megduplázódva ölelték át a sérült társaságot.
Jutott belőle mindkettőnknek egy-egy sebtapasznyi.
Mert mi ketten - sérültek voltunk. Én lelkileg, DC fizikailag.
Nehéz ezt szavakkal leírni.. de volt valami torokszorító, és ugyanakkor mégis békés és szeretetteljes ebben a találkozásban.
Végre megismertem. Elmondhattam neki személyesen is, hogy milyen nagyra becsülöm.
Tündi szerint még találkozunk.
Bár igaza lenne...
(És most megint bőgök. Kivételesen nem az egyik, hanem a másik miatt. Ennyi könny a világon nincs, mint amennyi nekem jutott.)

Tudjátok, az emberekkel, főleg a férfi emberekkel, csak a baj van.
A férfi úgy működik, hogy ha nem akarod őt, le se lehet vakarni. Ha akarod, menekül. Ha együtt vagytok, és te szeretnél valamit, az neki biztos nem fog megfelelni. Ha ő akar valamit, akkor azt rád erőlteti, ha tetszik neked, ha nem. Ha szereted, biztos, hogy csak eltűri, hogy szeresd. Ha el akarod hajtani, könyörög, hogy fogadd vissza.
És az egész nyűglődésben az a legszörnyűbb, hogy miután mindezeket a gonoszságokat, mindenféle verzióban elkövette, és végre megbékélnétek magatokkal, egymással, múlttal, jelennel,  - akkor egyszer csak fogja magát és kiiratkozik az élők sorából.
Nehogy már egyszer, csak egy rövid kis időre, boldog, vagy legalább elégedett lehessen a nő.

Több, mint száz köszöntést kaptam ma Virtuálisban. Minden eddigi rekordom megdőlt... és akkor azokról, akik privátban írtak, még nem beszéltem.
De nem tudok ennek sem igazán örülni. A helyzet teszi, vagy nem tudom - de hirtelen eltűnődtem, hogy vajon hányan jönnének el a temetésemre... hát, nem sokan.

Talán Szerjozsenykának, neki igazán örültem.
Bizonyos szempontból ő... nagyon szép emlék nekem.
Pont a semmi miatt, azt hiszem. A semmi miatt, amit választottam, mikor ott álltam az útkereszteződésben. Akkor, ott, elfájtam a potenciális "valami" fájdalmát. Mára a "semmi" szép emlékké szelídült...

Tanulság: a semmi nem fáj.

A semmi állapotánál közelebb nem szabad emberi lényt engedni. Mert otromba, elővigyázatlan, önző, egoista... és mert halandó.