Világvége

...Egerszalókon kicsit hátrébb raktam a helyi érdekű világvége közeledésével kapcsolatos elemi pánikot, de ahogy hazaérkeztem, rám omlott minden. Péntek óta csak kapkodom a fejemet. A legrosszabb az az egészben, hogy nincs bennem se hit, se remény, sőt, a szeretet is kiveszőben van... érzem. És tulajdonképp... már nem is érdekel. Ha belenézek a közeljövőbe, csak feneketlen sötétséget látok, mindenhol és mindenben. Sőt, lángoló vörös nyilakat, át a sötétségen, kifelé, kifelé... valami teljesen ismeretlenbe. Ez a pokol, vagy még csak a purgatórium, amit látok? Nem tudom. Mindenesetre érzem ahogy lassan sercegve sül a húsom, miközben a sötétben botorkálok. Pőrére fog vetkőzni a lelkem, mire kijutok, nem fog maradni lélek az engem körülvevők közül, aki utána velem lépdel majd tovább. Ott fogok állni egyedül a semmi közepén és fázni fogok. Előre borzongok tőle, és ez rettenetes érzés.

Már az elutazásunk előtt kikészültem a lassan süllyedő hajótól, amely percenként változtatta a várható útirányt. Morgó mondta is: jó is, hogy elmegyek pár napra, napi átlagosan kettő új verzióból legalább kimaradok. Ez így is lett, visszahallva a variációk tárházát, amelyek azóta születtek s elmúltak. Egy bizonyos: az útirány a legénység számára egyre kedvezőtlenebbnek tűnik. De nem vagyok benne bizonyos, hogy a Tisztelt Hajózási Társaság, aki az újabb és újabb csapásirányokba navigálná a tépett bárkát, nem fog-e nagyon ráfázni arra, amibe most belekezdett. Ismerve a partnerei üzleti etikáját, én szinte bizonyos vagyok benne, hogy ebből az egészből nem csak a közlegények kerülnek ki majd vesztesen. Nem mintha ez a gondolat a fedélközben különösebben vigasztaló lenne, itt már semmi sem vigasztaló, azt hiszem. Ha majd egyszer vége lesz... igen, vezércikket fogok írni a maffia magyar üzleti és közéletet a legfelsőbb körökig átszövő, az etika látszatát is nélkülöző módszereiről. Most csak annyit mondanék: megvan a mi saját külön bejáratú kaszinóügyünk. És nincsenek illúzióim. A szomorú csak az, hogy nálam magasabb pozíciókban még vannak, akiknek van. Nagy pofára esés lesz a vége, ezt borítékolom.
Persze ez már nekünk teljesen mindegy lesz, ez egy one way ticket, kényszerpálya, egyre szűkebb folyosón haladunk a meghatározott cél felé és aki rövidlátó az még tempózik is, hogy hamarabb odaérjen... ahol a part szakad.

Személyes sorsomat ez annyiban forgatja fel, hogy kissé ismerve a magyar (v)iszonyokat, minden okom megvan feltételezni, hogy egy ilyen ballibsi szemétládának, mint én vagyok, itt már fű nem terem. Azaz dehogynem, azt talán még elmehet gyomlálni. Közmunkában, negyvenhétezerszer. Hátha közben megtanulja szeretni a magyarokat.
Hogy őszinte legyek, a hat évvel ezelőtti krachnál, mikor széthullott a családom és kétszer ennyi adósságom volt, - akkor nem voltam ennyire kétségbeesve. Kétségbe voltam, de nem ennyire. Tudtam, hogy nekem állást kell találni, jó fizetésért, és tudtam, hogy semmi más dolgom nincs, "csak" annyi, hogy elég önéletrajzot küldjek szét és jobb legyek a többi pályázónál. Ezek, bár nagy stresszel jártak, de nem állítottak megoldhatatlan kihívások elé. Önéletrajzot bármennyit tudok küldeni, és világéletemben jobb voltam a többségnél... ja akkor még szabad piaci viszonyok voltak.
Így is ráment a gyomrom, a családom és majdnem az életem is.
Most viszont? Egy állásinterjún (vagy előtte-utána-helyette) megtudakolják az ember pártállását, nézeteit. Nem kell túl sok ész ahhoz, hogy valaki rájöjjön, hogy nem vagyok a rendszer elkötelezett híve. Elég kicsit megkotorni netes előéletemet. Másrészről, olyan helyen nem is akarok dolgozni, ahol a kiválasztásnál ez szempont. Nem akarok, mert sugárban hányok... éppen ezektől a dolgoktól. Másrészt viszont, mivel gyakorlatilag államosított maffiában élünk (épp a most zajló történések a legláthatóbb jelei ennek), ezért olyan helyen esélytelen munkát találnom, ahol pénz van (azokat már rég lenyúlták). Azt viszont az eltartotti és banki terheim miatt nem engedhetem meg magamnak, hogy jelentősen csökkenjen a jövedelmem. Sőt, azt sem, hogy hónapokig ne legyen munkám. Tehát: természetesen el fogok követni minden tőlem telhetőt, hogy legyen helyben megfelelő jövedelmem, de a lelkem mélyén hiányzik a hit, a hit abban, hogy ez sikerülhet.. legalábbis a jelenlegi érában.
Mindezeket egybe vetve: bár rettenetes még a gondolat is, hogy itt hagyjam kedves putrimat, hogy valahol a világ másik végén próbáljak szerencsét, sajnos minden esélyem megvan arra, hogy kénytelen legyek világgá menni. Mert ellenkező esetben a hitelezők raknak ki a putriból, nem átmenetileg, de végképp.
Tulajdonképpen így is, úgy is el fog jönni a világvége a családom számára: ha nem lesz állásom, azért, ha pedig külföldre kényszerülök (koszos migráns leszek valahol Európában, megélhetésileg bevándorló, fujj) - akkor azért.

A fentieken túl, Csaba is kórházba került, Anyukám is egyre rosszabbul van... szóval, eljutottam odáig, hogy már a kertbe kimenni sincs kedvem. Azt hiszem, az ő egészségi állapotuk nagyban hozzájárul a lelkiállapotom súlyos romlásához.

Mindezek tetejébe ma az exem felhívta a lányát és eldicsekedett az új kétszázezres házimozijával. A nyáron egymilliót vertek el ketten Újanyuval nyaralásra, úgy, hogy a gyerekinek egy vas se jutott belőle. Én három kilót vettem fel előlegnek, hogy elvihessem őket Horvátországba, még most is nyögöm, de kellene matek- és angol tanár, és a múltkor mikor rászántam magam arra, hogy kérjek a lányának tanárra, előadta, hogy nincs pénze. Most meg házimozi.
Kiakadtam mint a sezlonyrugó. Azt hiszem, egész nap ordítottam a lányommal, hogy miért jópofizik az apjával, ő meg védte. "Apucikám". Na akkor küldtem el őt, nem melegebb, hanem hűvösebb éghajlatra, ahol folyton köd és eső van... Most mosolyszünet van köztünk, bár még elkövette azt a galádságot is, hogy megsütötte a kiló filézett csirkemellet és nem hagyott nekem belőle egy szeletkét. Mikor ezen is felháborodtam, majdnem én lettem a rossz, mert "egy hete nekem kell főznöm, mert te elmentél Egerszalókra, ma meg a kórházba"... fúúú. Néha úgy gondolom, jobb is lesz ennek mielőbb véget vetni, ki-ki boldoguljon a maga emberségén.
Aztán meg bőgök jókat.

Az előbb felhívott András fiam, hogy ne haragudjak, de ma nem tud hazajönni, mert rengeteg a munkája, de higgyem el, hogy nagyon szeret. A végén még megembereli magát. Az utóbbi időben nagyon magára talált. Csak sikerüljön neki. Nagyon szurkolok.(Reggel neki is beolvastam az el nem készült palántázó, sosem látott raklap-ágy, meg nem javított tető, fel nem mosott fürdőszoba kapcsán. Pál apostolt emlegettem, meg azt, hogy a szeretet cselekszik... ma ilyen napom van, úgy látszik, mindenkivel összeveszek.) Mindenesetre ő a jelek szerint elgondolkodott ezeken, mert még a reménybeli keresetét is felajánlotta tartály töltési célokra (persze nem fogadtam el). A kis vejem meg megjavította a tetőt és befejezte a palántázó hegesztést. Tulajdonképp én meg ma mindenkibe belekötöttem... hát igen. Azt hiszem, ma nagyon nem szerettem magamat, a tehetetlenségemet. És ezért nem tudtam szeretni a családomat se.
Azt hiszem, én elmarom magam mellől az embereket, ha bajom van saját magammal. Ha nem tudok adni, akkor nem akarom érezni azt a kényszert sem, hogy nekem még mindig adni kell... a semmiből.
Hajlamos vagyok rombolni olyankor, amikor nem tudok tovább építeni. Öt évvel ezelőtt is így volt.

Őszintén bevallom... rosszul állok az ez évi fogadalmaimmal.
Még, hogy biztonság megteremtése.

Épp most fújja el a szél az utolsó homokszemeket. Nézem, ahogy kiperegnek az ujjaim közül.

Boney M - One Way Ticket