Nem szeretem a felkiáltójeleket. Erőszakosságot sugalmaznak, parancsszavakat, meghatározottságot. Azt az érzést, hogy nem rendelkezhetek a szabad akaratommal. Hogy nem dönthetem el, hogy valamit fehérnek, vagy feketének akarok látni. Hogy irányítanak - és én nem tűröm az irányítást. Soha, semmilyen formában nem tűrtem, és nem is fogom tűrni.
Önkéntes alapon, ha kell, hegyeket hordok el zsebkendőben.
Parancsszóra mozdulni sem vagyok hajlandó.
Még akkor se, ha ezzel ártok magamnak.
A felkiáltójelek korszakát éljük.
Nem szeretem a felkiáltójeleket.
...
Nem szeretem a kérdőjeleket. Visszatekintve az életemre, sok-sok kérdőjelet látok. Minél hosszabb a megtett út, annál többet. Olyan az egész, mintha a múltam kérdőjelekből álló rengeteg lenne, kérdőjelek sorakoznak el nem hangzott, meg nem válaszolt mondatok végén - és én néha beletévedek ebbe az erdőbe. Olyankor elkap a bizonytalanság, és a jelent, sőt a jövendőt is kérdőjelek halmazának érzem. Gyűlölöm ezt az érzést.
Bizonytalan és elveszett vagyok a kérdőjelek dzsungelében.
Nem szeretem a kérdőjeleket.
...
A pont... igen, a pontot szeretem. A pont egyszerű, tiszta, világos. Egy megfelelően elhelyezett pont a mondat végén... a mondat végén, melytől minden világossá és érthetővé válik.
A pont a legjobb írásjel. Indulatmentes, tárgyszerű.
Szeretném, ha az életem végére a kérdőjelek helyét a pontok váltanák fel. Szeretném, ha az életem vége is olyan egyszerű, természetes és magától értetődő lenne, mint egy pont.
Szeretem a pontot.
V'MOTO-ROCK-MIÉRT
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Látogatóm! Köszönöm, hogy elolvastad írásaimat. Véleményedet az olvasottakról köszönettel fogadom.