A fotós ugyanis külön állatfajta, amit meglát, azt fotózza mint a gép, és nem igazán érdekli, hogy mi történik körülötte. Tehát nekik tökmindegy volt, hogy ott a szállás kertjében "lőnek" valamit, vagy esetleg két kilométerrel arrébb. Az is mindegy volt, hogy kik vannak körülöttük egy-egy "zsákmány" elejtésekor. (Magam részéről legjobban azt szeretem, ha nem zavarnak "alkotás" közben. De láttuk, hogy vannak, akik csapatban szeretnek nyomulni... ajjaj.)
Tehát az első "közös" séta úgy telt, hogy a társaság egy része előre ment, más része leszakadozott, mindenki fényképezgetett, a többiek valahogy kilyukadtak a tónál - nekünk nem sikerült meglátni a tavat, azt se tudjuk, hogy merre kellett volna keresnünk. Egy idő után még a csoport tagjait se láttuk. De erős a gyanúm, hogy jobb is.
Mindenesetre még az indulásnál történt, hogy megkaptam azt a bizonyos makrólencsét, és innentől kezdve mondanom se kell, hogy minden fűszál előtt elakadtam egy-egy negyedórácskára. Mert én se vagyok jobb a Deákné vásznánál. :)
Kellemes, könnyű sétánk során meglepetéssel tapasztaltam, hogy bizony, elszoktam én ettől. Kellett az az első nap arra a könnyű sétával és fényképezéssel (leguggol, letérdel, leül, lehasal, kattint, nem jó, még kattint, nem mozog közben, feláll, - nem, kicsit sem nyög -, odébbmegy, leguggol... stb., stb.), hogy kicsit "bejáródjak".
Azt hiszem, ha a második nap programjával kezdtünk volna, nem bírom így teljesíteni. Jól volt felépítve a dolog.
...tehát, délután kettőkor várt minket az ebéd a szálláson. Ez legalább egy fix pont volt a Zéletünkben, így kettőre vissza is mentünk. Illetve kicsivel utána. Mire lepakoltunk és leértünk, már mindenki az asztalnál ült. Így történt az a szerencsétlen eset, hogy külön-külön asztalhoz kerültünk... :(
Ebéd után a társaság elszéledt a kertben. Rövid idő után Makrókirály körül tömörülés alakult ki: egy gyönyörű bogarat fedeztek fel, különleges páncéllal, és meglehetősen mozdulatlan állapotban.
- A modell házhoz jön! - repültek rá vagy öten, makró objektívekkel, állvánnyal, miegyébbel. (Erről az jut az eszembe, mikor a városi horgász kimegy a tópartra a méregdrága felszerelésével... épp csak halat fogni nem sikerül neki..)
Csak álltunk és röhögtük a dolgot, felettébb gyanús volt a bogár mozdulatlansága, a fotósok tömörülése pedig egyenesen vicces, ahogy a nagy csövekkel, állványról támadtak szegény bogárra. Aztán az egyikük kitalálta, hogy harmatos bogarat akar fotózni, és előkerült egy jégoldós flakon. A gazdája esküdött rá, hogy csak tiszta víz van benne, semmi más - és finoman bepermetezték a bogarat, ami meg se mozdult az inzultációra.
Sőt, később se.
Ugyan esküdtek rá, hogy él, mert mozgatja a csápját, de mi úgy véltük, hogy az csak a szél lehetett, ami lengette - és különben is, ez egy döglött bogár, a szállás tulajdonosa tette ide a hülye fotósok kedvéért, azoknak úgyis mindegy, mit fotóznak, hisz még a döglött bogarat is élőnek látják, annyira torzít az a lencse. Lehet, hogy a bogár már több éve mumifikálva van, a szállásadó egy skatulyában őrzi, és minden fotós csoportnak előveszi és leteszi a fenyőfa gyökerére... biztos jégoldóval tartósították, és időnként fel kell újítani rajta a védő bevonatot...
- De ügyes fotós is az- állapította meg barátném - amelyik döglött bogarat állványról fényképez, hogy nehogy bemozduljon a kép!
Itt már visítva fetrengtünk a szobánkban a röhögéstől, mit sem törődve a falak vékonyságával... Meggyőződésem, hogy a "modell" és a "jégoldó" szavak a jövőre nézve olyan hozzáadott jelentéstartalmat kaptak, hogy bármelyikünk, bárhol képes röhögőgörcsöt kapni, pusztán ezen asszociációk felidézése által.
Mert nagy az Isten állatkertje, ám alacsony a kerítés.
Meg amúgy is: milyen szép, éles képeket lehet készíteni preparált állatokról, nem?
Pláne állványról.
És még ki se kell értük menni a Vad Természetbe.
A "modell" :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Látogatóm! Köszönöm, hogy elolvastad írásaimat. Véleményedet az olvasottakról köszönettel fogadom.