Esetem a kisebbséggel

Reggel le kellett szállni az Elágazásnál a villamosról, mivel kocsiszínbe ment. Le is szálltam, átporoszkáltam a 47-eshez. Mire odaértem, a többi utas már ott volt (kis időbe telik, míg elcsomagolom a horgolmányt). Egy beszélgetés rögtön felkeltette a figyelmemet.
Az a kisebbségi "hölgyemény", aki szintén ott lakik valahol a villamos végállomása táján, és akivel már többször összetűzésbe keveredtem, épp a szokásos, erőszakos eladási technikáját próbálgatta egy szerencsétlen, ötvenes, kis becsületes arcú nőn.
- Demondomvegyemámegnacsakegyszázas! Foggyamámeg! - tuszkolt a kezébe valami kínai selejt textilárut (ilyen sz@rokkal van tele a kézikocsija, ezeket tukmálgatja mindenkire - de még milyen stílusban, te jó ég!...)
Szegény kis nő, törékeny, vékony csontú teremtés, azoknak a táborából, akik az álmaikat már végképp feladták - szegény, csak rázta a fejét, hogy nem, nem, értse meg, hogy nem akarom.
A kapafogú cigányasszony nem szállt le róla, pedig láthatta megróvó tekintetemet, és tudhatta már, hogy ki is vagyok én. Mégsem hagyta abba az erőszakos nyomulást.
...
Két éve lehet, hogy balsorsom először hozott össze ezzel a némberrel. Emlékszem az első találkozásunkra: békésen horgoltam a villamoson, erre odatelepedett, megkérdezte, hol a Nyugati pályaudvar (én szegény hülye azt hittem, hogy tényleg nem tudja, és hosszasan elmagyaráztam neki), aztán előszedte a portékáját és tukmálni kezdte. Mondtam neki, hogy köszönöm, nem kérek, nincs pénzem és három gyereket nevelek - erre a kezembe nyomott valami izét, hogy ajándék. De fél perc múlva közölte, hogy nyolcszáz forint - azt hittem, hozzávágom. Mindenesetre ezt nem tettem meg, visszaadtam, és megkértem, hogy hagyjon békén. Nehezen értette meg, hogy itt nem lesz biznisz.
Aztán még (további találkozások alkalmával) jópárszor megkérdezte, hogy merre van a Nyugati, valahányszor találkoztunk, és én egyre barátságtalanabb stílusban válaszolgattam. Egy idő után megkérdeztem, hogy tényleg elitta-e már az agyát, vagy engem néz ennyire hülyének, a vége felé pedig már nagyon mérgesen kiabáltam, valahányszor tukmálni kezdte a vackait.
Aztán egy ideig nem találkoztunk, én pedig már-már elfelejtettem... mikor egyszer este felé, meló után a 41-esre várva leült mellém a váróban... és előadta, hogy őneki nincs pénze kenyérre.
Akkor épp rossz passzban voltam. Mint rendesen, nem volt pénzem és fáradt voltam. Épp előtte vettem magamnak a Lipótinál két darab leértékelt tökmagos csodát kétszázért, hogy ne haljak éhen... tehát a kenyérre való emlegetése valahogy rést talált a pajzson, és a kezébe nyomtam az egyiket a tökmagos péksütemények közül.
- Milyen aranyos - mosolyodott el, de láttam, hogy a mosoly nem teljesen őszinte. Valami lenézés, vagy csalódottság vegyült bele - nem is érdekelt. Örültem, hogy felkerekedik végre és békén hagy.
Csak mikor felállt, és elporoszkált, tudatosult bennem az a pár szép arany fülbevaló, amelyet hord.
Rágondoltam az enyémekre, melyek évek óta a zaciban várják a Világbékét - és lehordtam magamat, amiért odaadtam az utolsó falatomat.
- Azt kellett volna neki mondani, hogy ada el a fülbevalóját, abból biztos futja kenyérre!
...
A rossz érzés, hogy palira vettek, napokig nem távozott el belőlem. Asszem, felírtam a többi bűne mellé...
...
És most azt kellett látnom, hogy ott gyötri azt a tisztességes munkában megöregedett szegény kis hölgyet... szabályos kétségbeesés volt már az arcán, ahogy rázta a fejét, hogy "nem, nem", ez a szemétláda meg nem szállt le róla.
Nem bírtam tovább, és ráordítottam, hogy húzzon el.
A kis nő, megérezve, hol a védelem, egyből a hátam mögé menekült.
Szabályosan menekült, igen. Közben halkan odasúgta, hogy ő tényleg szegény, havi tizenötezer csak a gyógyszere... mintha nekünk kellene szégyellni magunkat egy ilyen koszhadttal szemben azért, mert szegények vagyunk, és nem tudjuk/akarjuk megvenni a vackokat amiket ránk tukmál.
Nagyon gáz.
Én már nem is tudom, hogy miket mondtam, de előjött nagymamám tájszólása belőlem (ami az erős érzelmi felindultság jele nálam), és a tökmagost, amelyet leértékelve vettem éhenhalás ellen az utolsó pénzemből, a szegénységemet (melyet ez a hülye nem hisz el, - mert el sem tudja képzelni, hogy valaki úgy is lehet szegény, ahogy én vagyok) és az arany fülbevalót egészen bizonyosan fölemlegettem.
Erre megint azt csinálta, hogy odaült mellém, és megkérdezte, hogy mit adjon nekem. Erre én közöltem, hogy az arany fülbevalót.
- Azt elfogadnád, mi?
- Már mért ne? Te is elfogadsz bármit, amit mi adunk... - válaszoltam, magam is meglepődve azon a lenéző, undorító, fehér-felsőbbrendű-stíluson, ami a tegezéssel és a tájszólással együtt előjött belőlem. Mintha én lennék a földesúr, ő meg a rabszolga - de éreztem, hogy másból ez nem ért, ez az az évezredes stílus, ami képes legalább részben letörni a szarvait.
Szerencsére jött a villamos, és felszálltunk rá mindannyian - csak ő maradt a megállóban, sejtve, hogy jobb most ettől a társaságtól megszabadulni.
De előtte még ebben a keresetlen stílusban megígértem neki, hogy ha legközelebb meglátom itt árusítani, pláne erőszakoskodni, akkor rendőrt hívok rá.
...
Remegett a kezem az idegességtől. Nem vagyok én ebben gyakorlott... igazán nem. De megvédtem a fajtámat...
...
Lassan mi szorulunk itt tényleg védelemre. Saját hazánkban. Munkából élő, magyar emberek.
A kisebbség mi vagyunk.
Nagyon gáz.